Himnusz: Kölcsey műve a szókapcsolat, a magyar kultúra „bizonytalanabb” felét írja körül

Ebből máris kiviláglik, hogy felfogásom szerint (és mérvadó kézikönyvek ajánlása szerint) nemcsak a művészet, a tudomány, az oktatás és ismeretterjesztés – és ilyen delikátesz dolgok – tartoznak a kultúra legtágabb fogalomkörébe, hanem a szokások, a viselkedés, az észjárás, sőt a munkakultúra is. Amennyiben a főhajtáson kívül meg szeretnénk tudni, hogy mit ünneplünk a magyar kultúra napján, figyelmünket az általában vett kultúra (Kroeber & Kluckhohn szerint négyszáz meghatározásban elvesző) értelmén belül a magyar jellegzetességekre kell összpontosítanunk. És itt kezdődnek a bajok, drága véreim, mert magyarságunkról nincs pontos definíciónk. Meg hát ki volna az az ostoba fajankó, aki a magyar kultúra tárgyi-szellemi produkcióinak sajátságát és ebből levezethető miben-állását egy SZOT-üdülő szobaleltárának mintájára vélné meghatározhatónak (két csővázas fotel, egy dohányzóasztal, egy állófogas, négy párnahuzat stb.)

Nem véletlenül a Himnusz letisztázott kéziratának keletkezési dátuma lett a magyar kultúra napja. Kölcsey műve a magyarságtudat költői összefoglalása, tehát a szókapcsolat (magyar kultúra) „bizonytalanabb” felét írja körül. E tárgyban számos magas színvonalú és/vagy népszerű félreértés/félreolvasás született. Az eddigi elemzések főleg a Himnusz történelmi tablóinál ragadtak le, noha épp ezek nem jelentenek újdonságot, hisz’ a XVI. századi protestáns prédikátorok történelemszemléletét modernizálták (zivataros évszázadok ide vagy oda). Miről szól a magyar történelem? Hol minket üldöztek, hol mi üldöztünk másokat, jobb híján saját magunkban tettünk kárt. Ez minden, csak nem az önmegalkotásként felfogható kultúra értelemteljesülése. (Nehéz a vesztes korszakok szuggesztív, meghosszabbítható sorától elszakadni; gondoljunk 1849-re, a nagy háborúra, Trianonra, a második világháborút követő szovjet megszállásra.) A szerencsés és szerencsétlen korszakok váltakozásából, vagy épp a vesztes pozíció mentalitásbéli rögzüléséből az a megbékélés vezet ki, amely a transzcendencia felé fordulásban fejeződik ki. Isten elrendezi a dolgokat, s ha érdemesek vagyunk rá, az újév tiszta lapot nyit. A januári újévköszöntő verses jókívánsága himnuszi magasságokba emelkedik, így a keret(es szerkezet) inkább zárójel, amely összefogja, és (el)múlt idővé teszi a balsors históriai szcénáit. Furának tűnhet, de a Himnusz leginkább arról szól, amiről nem beszél: az újesztendő még ismeretlen jótéteményeinek reménységéről. Erre kéri az Úr áldását. (Hankiss tanár úr egykor pesszimizmust hallott ki a Himnusz komolyságából, és egészséges öntudatot más népek „fesztivál” hangulatú nemzeti énekeiből.)

Ha jelen (kulturális) állapotainkra tereljük a szót, akkor érdemes és méltó néhány kritikai megjegyzést tennünk. Ami Kölcseynél még a predestináció-tanból fakadó „odabízás” volt, az ma már tutyi-mutyiságnak hat. Mit látok? Önellátásra berendezkedett szubkultúrákat, véd- és dacszövetséget kötött dilettáns hadakat, udvari- és kávéházi költőket, intézményi kedvezményezetteket, magány-szigeten írogató/festegető/komponálgató páriákat. Sebaj! De hol vannak azok a közbizalmat élvező Mesterek, akik nem adnak semmiféle „irányt”, de legalább vizionálnak egy öntudatra ébresztő/provokáló kulturális nagytotált. Hová tűntek a vakvezető „kutyák” (küonok), hogy mindenki csapkod a botjával?

„Hozz rá víg esztendőt…”