Száztízen énekeltek Lepsényben a Kiss József Gyermekkórus Találkozón

A 2016-ban elindított, a tanév során mindig mindhárom településre elvándorló Kiss József Gyermekkórus Találkozó csütörtök este harmadik alkalommal csinált telt házat, jó kedvet Lepsényben.

A találkozó elején Kiss József (aki Gabrieli-Kiss József néven is ismeretes) a félreértések elkerülése érdekében jelezte, bár ego van benne is – húzta mosolyra a száját –, de nem róla, hanem édesapjáról nevezték el a lepsényi-polgárdi-sárosdi gyermekkórus-találkozót.

– Az én apukám lepsényi születésű ének- és zenetanár volt – nyilatkozta lapunknak Gabrieli-Kiss József –, az ő emlékére építettük föl ezt a gyerekkórus-találkozót. Mi, mint az ő gyermekei, magától értetődően zenét tanultunk, zenetanárok lettünk mindannyian, nem beszélve a feleségeinkről és a gyermekeinkről: szinte mindenki zenész. 2016-ban költöztünk haza Izlandról, nyolc évet voltunk kint, a régi emlékeken építettük fel ezt a rendszert. Az én régi énektanárnőm, Szabadiné Bánáti Judit Polgárdiból a felsős énekkarral, a feleségem, Kissné Révfalvi Andrea az alsós énekkarral, a húgom, Kiss Bernadett, a sárosdi énekkarral, s jómagam, a lepsényiekkel veszünk rajta részt rendszeresen – részletezte.

Vagyis nagyon Kiss ez a találkozó, de mégsem csak egy családi banzáj. Tegnap három település négy kórusának 110 tagja lépett a Lepsényi Petőfi Sándor Művelődési Ház színpadára, a végén együtt! (A zene, az kell című dalt adta elő együtt az óriási kórus a Valahol Európában című musicalből.) A nézőtér is megtelt.

Megtudtuk, a székesfehérvári Kossuth-iskola kórusa és egy mezőszilasi csapat is szívesen csatlakozna a találkozókhoz. Ennek kapcsán Gabrieli-Kiss József azt mondta, hogy keresik hozzá a megfelelő nagyságú helyszínt. A házigazda lepsényiek elénekelték a Jöjj el, Mózes! című spirituálét, a Despacito című spanyol pop­sláger átiratát, végül az LGT „Neked írom a dalt” slágerét.

Némethné Szabó Csilla, a lepsényi suli vezetője nyitotta meg a rendezvényt, arról beszélt, hogy a zene közvetlen hatással van az érzelmeinkre.

– Egykor a kommunikáció szentháromságának tartották a zenét, a táncot és a beszédet. Nem véletlen, hiszen a tánccal olyan dolgokat lehet kifejezni, amit a zenében nem, és az énekkel olyan dolgokat is lehet üzenni, amit beszéddel nem is illik – fogalmazott.