Igazi kapolcsi arcokat farag a fehérvári Matyi József

Matyi József fafaragó Székesfehérvárról érkezik a völgybe 1993 óta minden évben és azóta faragja a kapolcsi arcokat, nagyrészt férfi portrékat, amelyek mindegyikének története van. Az első esztendőben lepakolt a malom sarkánál és fafaragóként árulta portékáját. Faragott is közben, ahogy azóta mindig. Már amikor hagyják. Ugyanis örömmel beszédbe elegyedik mindenkivel és ezt valahogy érzik is az arra járók. Így aztán mostanra jól megismerte a kapolcsi embereket, a szobrok mögött látja az embert, ismeri a történetét, rokonsági kapcsolatait.

– Így könnyebb faragni, mint egy fénykép után – magyarázza József, aki az egyik évben azzal a céllal hozott Kapolcsra egy rönköt, hogy arra ráül néha pihenni. Csakhogy Nagy Lajos bácsi is ott pihent és elkezdtek beszélgetni.

– Megkérdeztem, megfaraghatnám-e a portréját. Azt mondta, rendben van, legalább marad utána valami az utókornak. Ez fogott meg. Adott egy hétköznapi ember, aki dolgozik egész életében, de azért nem jár semmi különös elismerés. Azonban, ha marad utána egy szobor, az már valami. Aztán jött Lajos bácsi barátja, a Fekete Pista bácsi, ő volt a következő, akit megfaragtam. Amikor látta, hogy a fesztiválozók fényképezik őt a szobra mellett, felvidult. Így jött sorban a többi. Most Marosvölgyi Attilát faragom, a napokban lett kész Mohos Árpád, mellette van Sári János is – mutatja József, aki kissé rendhagyó módon a 13 éves kislányt, Varga Laurát is megfaragta még évekkel ezelőtt.

– A kislány minden évben idejött, nézte, ahogy faragok. Hát így történt – árulja el József, aki egyébként tanító, szeptembertől első osztályosai lesznek, akiket már nagyon vár. De addig mindenből farag, ami szembe jön vele, csak kemény fa legyen. Egyébként régi hobbija ez már, még annak idején a feleségével nászajándékba kapott faragott lámpa ihlette meg.

– Tetszett, gondoltam, ilyet én is tudok csinálni. Aztán amikor esküvőre mentünk, mindig azt vittünk. Faragott, saját készítésű dísztárgyat, ami névre szóló és személyes. Pedagógusként régebben nem volt jó fizetésünk, úgyhogy a kényszer is rávitt a saját készítésű ajándékra. De elmentem egy sírköveshez, hogy kitanuljam a szakmát, ahogy a cserépkályharakást és a kőművességet szintén. Hivatásos sofőr vagyok, de ez mind kell ám a tanításhoz is! Ahhoz minden kell – állítja a sokoldalú fafaragó. Mostanra a helység szülöttei több, mint tíz százalékát megörökítette a 42 faszobron. Külön kérésre két hölgyet is megfaragott. Az ifjabbik Fekete Gyula kérte, hogy készüljön egy portré a feleségéről, Krisztináról, de Gyulának az édesapja szobra is itt van a mostanra hosszúra nőtt sorban. Gyuszi bácsit baseballsapkával a fején faragta meg József, mert aki ismeri, az így ismeri őt.

– Dezső István akkoriban pedig csak zuhanyzáshoz vette le a sapkát, azt kérte, hogy így faragjam meg. Érdekes, mostanában már nem hord sapkát – tűnődik.

– Itt nem tehetnék ki olyan szobrot, amely nem hasonlít – magyarázza József. Sajnálja, hogy az egykori modellek több, mint egyharmada nem él már. Volt, aki nem is láthatta az elkészült szobrot. Érdekes módon azonban hazavinni nem akarja senki a sajátját. A portrék 14 éve egyre gyarapodnak, szorosan egymás mellett sorakoznak, már alig férnek el a rendelkezésre álló helyen. Lehet, hogy Józsefnek jövőre már új sort kell nyitni, de hogy nem hagyja abba a kapolcsi arcok megörökítését, az biztos. Hiszen olyan sokan vannak még, akik nem kerültek sorra!