Jogász létére Gelencsér József a megye népszokásainak egyik legjobb ismerője

Fejér megye legismertebb húshagyó keddi alakoskodó játéka a napjainkig élő mohai tikverő vagy tikverőzés. Pesovár Ferenc kutatása révén minden egyes mozzanatában jól felderített szokás, mely talán országosan egyedülálló módon, szervezés nélkül maradt fenn – derül ki Gelencsér József tanulmányából, amely a megye népszokásait feldolgozó Szép napunk támadt című kötetben jelent meg.

Több célt is szolgált az egykoron jóval elterjedtebb szokás

A néprajzkutató megemlíti azt is, hogy már Pesovár Ferenc is utalt arra, hogy a szokás változatait pár évtizeddel korábban a távolabbi környéken, nevezetesen Pákozdon és Gárdonyban ismerték. De – Gelencsér József szavai szerint, – a Mohával szomszédos Iszkaszentgyörgyön a 20. század elején még szintén elevenen élő hagyomány volt a tikverőzés. A szereposztás és a forgatókönyv is hasonló volt a mohaihoz. Ami különbség volt, az az, hogy az adományozást megtagadókat a rongyos gúnyába öltözött alakoskodók megseprűzték. Ebben részben a középkori büntetési mód kései továbbélését, részben pedig termékenységvarázsló cselekvést lehet sejteni.

Míg Iszkaszentgyörgyön csak az 1940-es évek végén halt el a szokás, addig Fehérvárcsurgón már az első világháború végén. Itt – Mohával ellentétben – nem húshagyókedden, hanem másnap, hamvazószerda reggel, a bál után mentek tyúkverőzni.

A negyedik településen, Bodajkon az 1930-as évek végéig a legények ugyancsak hamvazószerdán tikverőztek.

A Móri-árok túlsó oldalán, Magyaralmáson 1945 után pár évig még gyakorolták a szokást. A két világháború között volt olyan év – tűnik ki Gelencsér József írásából –, mikor 4-5 banda is járta a falut. Ahol nem kapták meg az elvárt adományt, ott csúnyán elbántak a háziakkal. Kormos meszelőjükkel bepiszkították a fehér házfalat, bekenték korommal mindazt, ami útjukba került, felmásztak a nyitott kéménybe, onnan szedték le a füstölt húst.

De Söréden is élt ez a hagyomány, Csókakőn pedig csak az 1956 utáni legénygeneráció nem folytatta a szokást – derül ki a tudós néprajzos írásából.

S mi volt az értelme a kicsit talán ijesztő, olykor meglehetősen durva elemeket tartalmazó hagyománynak?

Az elsődleges funkció – miként az elnevezés, a tikverőzés is mutatja – a tyúkok termékenységvarázslása volt. Hasonló, termékenységet előidéző szerepet töltött be lányok-asszonyok – az előbbinél szélesebb körben ismert – bekormozása. A hangos kiabálás, az éneklés, a lánccsörgés, a zeneszó a régmúltban az ártó szellemek elriasztására szolgált – állapítja meg Gelencsér József, aki azzal folytatja, hogy a férfi-női ruhacsere, valamint a maszkos szokások sajátossága, a titkosság mindenütt részét képezte a játéknak, s ez az álarc használatával, az arc bekormozásával, a rongyos viselettel valósult meg.

Annak egyébként, hogy a tikverőzők mennyire őrzik manapság is az inkognitójukat, beszédes példája az az eset, amelynek ezen cikk szerzője most kedden Mohán volt a tanúja. Az egyik portán a rongyokba öltözött „bohóc” azzal utasította vissza a neki kínált fánkot, hogy enne ő szívesen, de az álarcot nem veheti le…

A szokásba az egész falu bekapcsolódott, bár aktív szereplői csak a legények voltak. Az alakoskodók szórakoztatták is a közönséget, a szokás a tréfálkozás, a vigadozás egy formájaként létezett. A játék, az adományszerzés pedig egyben a legénykor velejárónak tartott merészség, ügyesség próbája is volt. A Szép napunk támadt című kötetet Gelencsér József Lukács László néprajzkutatóval együtt írta, aki egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Gelencsér József ezzel szemben jogász, aki 1991 és 2010 között a Fejér megyei közigazgatási hivatalt vezette. Miként került kapcsolatba az etnográfiával? – kérdeztem tőle.

– Sárkeresztesen láttam meg a napvilágot 1951-ben, ahol beleszülettem egy paraszti közösségbe, ahol, ha nem is teljes egészében, de még gyakorolták a szokásokat. 1961-ben beköltöztünk Fehérvárra, ahol nagyon megfogott a múzeumban a Pesovár Ferenc rendezte néprajzi kiállítás. Ekkor tudatosult bennem, hogy amit gyerekként átéltem a szülőfalumba, az színtiszta néprajz, tárgya egy tudományterületnek – válaszolta Gelencsér József, aki azt is elárulta: kis híján bölcsész lett, végül azonban mégis jogot végzett, mégpedig Pécsett. De egyetemistaként is figyelte a baranyai népéletet, rendszeres látogatója volt például a vásároknak.

Miután pedig lediplomázott és visszajött Fehérvárra, fölvette a kapcsolatot régi ismerősével, egykori iskolatársával, Lukács Lászlóval…

Szép napunk támadt

Előszeretettel kutatott egyébként olyan témákat, amelyek a jog és a néprajz közös határterületét képezik. Ilyen például, miként azt elmondta, a vásári adás-vétel, a kézfogás, az alku, az áldomás ivás, vagy a lakodalmat megelőző kézfogó. Érdekes kérdés az is, hogy a menyasszonytánc alkalmával befolyt pénz kit illet – jegyezte meg Gelencsér József. Ennek a munkának az egyik gyümölcse a Sárkeresztes népi jogéletéről szóló, több száz oldalas kötet, amely tavaly jelent meg.

A megyénk népszokásait enciklopédikus alapossággal feldolgozó Szép napunk támadt kötet 1991-ben jelent meg először és utoljára. Pedig keresett kötet, Gelencsér József is csak egy fővárosi antikváriumban tudott belőle példányt felhajtani, miután a sajátjait már elajándékozta.