Kutatja és megverseli szülőfaluját Iancu Laura

Iancu Laura moldvai származású, József Attila-díjas költő, író, néprajzkutató. Eddig hat verseskötete jelent meg, de írt drámát, kisregényt is. Járt már régebben irodalmi esten Fehérváron, legutóbb pedig Ercsibe hívták beszélgetni. Laura öt éve Velencén, egy kellemes kis házban lakik férjével és két gyermekével. Innen jár dolgozni Budapestre az MTA BTK Néprajztudományi Intézetébe. Köztes helyet kerestek a főváros és Pécs között, mivel Laura férjét utóbbi városhoz köti a munkája – mesélte az írónő találkozásunk alkalmával.

– Megszoktuk ezt a kisvárost, itt, az üdülőövezetben csöndes életet élünk. Ha nagyobb dologra van szükség, azt Budapesten, Fehérváron szerezzük be, a kisebb bevásárlásokat helyben intézem. Nagyon szerencsések vagyunk abból a szempontból, hogy a templomi közösségben sok a fiatal, és befogadtak. Az óvodai szülői közösséggel hasonló a helyzet. Van néhány barát is, akikkel kölcsönösen számíthatunk egymásra. Mindezek nagyon sokat jelentenek az otthonérzet megteremtésében, megtalálásában.

Gyermekkora helyszíne, Magyarfalu szintén zártabb közösséget alkot. Ilyen szempontból hasonló a helyzet, nem?

– Igen, de inkább kívülről volt zárt, mert belülről az ember élete nyitott könyv volt a többiek előtt. Abból a világból azért is menekültem el, mert nem volt lehetőség arra, hogy az ember elbújhasson, ha erre vágyott. A falu szeme mindent látott. Magyarfaluban nagyon sok változás történt, amióta eljöttem, de ez továbbra is megmaradt. Az ott élőknek alig van magánszférájuk. Persze az sem mindig jó, ha magába zárkózik az ember, és egyedül akarja lebírni a lebírhatatlant. Itt, Velencén meg tudom őrizni a magányomat is, de az egészség szempontjából meghatározó emberi kapcsolatokat, kötődéseket is meg tudom élni.

Zenei és képzőművészeti középiskolában tanult. Az ott átéltek mennyire voltak hatással az érdeklődésére, a személyiségére?

– Először nem örültem, hogy oda kerültem, mert a barátnőimmel szerettem volna menni másik iskolába. A tanulmányi eredményem miatt azonban csak humán irányultságú iskolában folytathattam a tanulást, a reál tárgyakból ugyanis nagyon rossz eredményekkel bírtam. Utólag természetesen látom, milyen jó, hogy így alakult. Az, hogy művészetet tanultam, mégiscsak hatott az életemre. Valahogy burokban tartott, kevésbé ért el hozzám a világ a maga valójában.

Később több diplomát szerzett: óvodapedagógus, teológus-hittantanár, politikai kommunikáció, néprajzos végzettsége van. Honnan ez a sokféle érdeklődés?

– Az óvodapedagógia a kötelező vállalások egyike volt. Amikor 1997-ben átjöttünk Moldvából egyetemre tanulni, arra tettünk ígéretet, hogy diplomaszerzés után visszatérünk, és magyar nyelvet oktatunk otthon. Vállaltam a feltételeket, de aztán máshogy alakultak a dolgok. Nem épült ki a rendszer, ahová vissza lehetett volna menni, illetve én maradni akartam. Már valahogy a középiskolában is éreztem, Csíkszeredában, hogy a világ nem egészen olyan, amilyennek elbeszélték nekem Magyarfaluban. A világnak nagyon sok arca van, s kikerülve egy zárt közösségből az ember nehezen tudott mit kezdeni például azzal az istenhittel és népi tudással, amit kapott. Az óvodapedagógián sok érdekes dolgot tanultunk, és rengeteg olyan jelenséggel, fogalommal találkoztam, amiről korábban sosem hallottam. A politológiára azért jelentkeztem, mert éppen választási év volt, amikor Budapestre kerültem, és nem értettem, mi történik körülöttem. Az alapokat akartam elsajátítani. A teológia komolyabb volt, nagyon mély hitválságon mentem át. Ez a terület kemény beavatkozást követelt. A néprajz pedig szintén belső kényszer volt, amióta magamra eszméltem, azóta érdekel a népi kultúra. Most végül is ezzel foglalkozom, elsősorban a moldvai magyarság vallásosságát és kultúráját kutatom.

Ezzel tulajdonképpen saját múltját is kutatja, vizsgálja. Hol tart ez a munka, és milyen már kívülről foglalkozni Magyarfaluval?

– Immár magyarázatot is kereshetek arra, amit otthon zokszó nélkül végre kellett hajtani, ellentmondásos dolgokat adottnak venni. A faluközösséggel valamiképpen sikerült elhitetni azt, hogy ugyan egy vagyok közülük, de kutató is vagyok. Megengedhetem magamnak, hogy kérdezzek és elnézik nekem, hogy kérdezek. Más szintre lépett a kapcsolatom a szülőföldemmel. Nagyon érdekes helyzet ez egyébként, bent is lenni és kívülről nézni világukat. Bizonyos szokásait, gondolkodásmódját tekintve Magyarfalu ma is olyan, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt, de a világban végbemenő folyamatok, változások hatásai is formálják. Előfordul, hogy egy modern, luxusház lakóinak a hitrendszere olyan, mint amilyennek az 1950-es évek emberének a hitvilágát elképzeljük. Bennem gyermekkorom titokzatos Magyarfaluja él, szememmel pedig figyelem az elmúlt 10 év változásait.

Mindez a néprajzi publikációi mellett megjelenik a szépirodalmi munkásságában is, ám másként.

– A verseimben nem jelennek meg aktuális dolgok. Azokban azt írom le, ami bennem van, engem érint. A prózában viszont tudatosabban próbálok figyelni arra, hogy beemeljem a moldvai nyelvjárás értékeit, szerintem művészi elemekben igen gazdag ez a tájnyelv. A figurákat, a történeteket is szeretem onnan venni. Amit a tudomány eszközével nem tudok megragadni, azt megpróbálom a szépprózában megjeleníteni. Viszont egyáltalán nem akarok hozzájárulni az önálló moldvai irodalmi dialektus megalkotásához, mert hitem szerint igen gazdag – ahogy mondják: ötsípú –, de egyetlenegy magyar irodalom van.

A Szeretföld című regényéből egy veszprémi csapat filmet készített. Mit szólt hozzá?

– Nagy megtiszteltetés, hogy az én írásomat választották. Buvári Tamás rendező, a forgatókönyv írója a regény elolvasása után úgy érezte, filmkészítésre is alkalmas. Az alkotás folyamatában nem vettem részt, akkor született a második gyermekem, és nem is akartam igazán beleszólni. A filmet nézve nem tudtam elvonatkoztatni a regénytől, végig azt kerestem benne… Buvári Tamás megérezte a regény üzenetét, pedig nem volt könnyű dolga.

A vers hogyan születik meg önben?

– Most a hetedik kötetemet gondozom, de a témáim régóta ugyanazok – az istenkeresés, az édesanyámhoz való kötődésem, a halálfélelem. Ezek valamiért hozzám ragadtak, ám a huszonéves emberhez képest a negyvenéves ember másként viszonyul hozzájuk. Tehát az „ugyanaz” mégis „kicsit más” lesz, és a titok továbbra is megfejthetetlen marad. Nehéz elválasztani egymástól az egymást magyarázó dolgokat. Elindul a vers, az első sor után úgy tűnik: ez istenes vers lesz, de aztán bejön egy kép, mondjuk a szerelemről, majd előáll a halálfélelem, egyebek, s így kuszálódik össze végül a vers… És minél közelebb kerülök a lényegéhez, a lényeg pontosan annyival távolodik el, tovább. Akárcsak az Isten.