A Dal győzteseinek őszinte zenéjében egy kicsit benne van Székesfehérvár is

Okunk van büszkének lenni, hiszen Fejér megyeiként egy kicsit magunkénak is tudhatjuk a győzelmet: maga a dal és az énekes, Siklósi Örs is kötődik Székesfehérvárhoz. Vele beszélgettünk.

Fiatal zenekar vagytok?

‒ Igazából négyen, Brucker Bence, Kökényes Dániel, Veress Áron és én már korábban is együtt zenéltünk. Az AWS-t megelőzően volt két másik bandánk is, a mostani zenekar létrejöttét 2006-hoz, a budakeszi Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium iskolai koncertjéhez kötjük. Az évek alatt a basszusgitárosaink cserélődtek, egyikük keményebb zenét játszott volna, másikuk Tajvanra utazott, a harmadik a Wellhello gitárosa lett ‒ és egy éve van egy Schiszler Sománk.

Miért alapítottatok bandát?

‒ A kulcsszó egyértelműen az önkifejezés. A gondolatainkat a zenében próbáljuk meg kifejezni. A stílust tekintve mind egyetértettünk abban, a rock és a metál lesz a jó választás: tetszett ezeknek a stílusoknak a szabadsága, az, hogy minden gondolatodat átadhatod, nincsenek határok. És persze a lányok is motiváltak!

Ígérem, a lányokra is rákérdezek, de előbb az érdekelne, mit jelent az AWS név.

‒ Nem lehet megfogalmazni, ez egyfajta életérzés. A korábbi gitárosunk kapcsán találkoztunk vele, ő ugyanis Közel-Kelet-kutató. Egy kis törzs mantrázta ezt, nekünk pedig annyira megtetszett, hogy nem volt kérdés a névválasztás.

Egy korábbi interjútokban azt olvastam, a „W” Weöres Sándorra utal.

‒ Sajnos annyira nem vagyunk jók, hogy elérjük a Weöres Sándor-i magasságokat.

Beszéljünk kicsit A Dal című műsorról. Mit vártatok tőle?

‒ Úgy érzem, előbb-utóbb befutott volna egy hasonló stílusú zenekar, mint mi. Az igazság az, hogy a rock- és a metálkultúra itthon kicsit elnyomott ahhoz képest, milyen sokan hallgatják ezt a stílusú zenét. Érdekes volt megtapasztalni, mennyien szörnyülködtek a tévéképernyők előtt ‒ de épp emiatt érthető is. A célunk az volt, hogy ezt a kultúrát, stílust, a zenekart és az értékrendet, amit képviselünk, minél jobban bemutassuk.

Mégis a nézők szavaztak nektek bizalmat.

‒ És ezt köszönjük is nekik. Persze tudjuk, sokat számított, hogy a Leander Kills tagjai is arra biztatták a táborukat, hogy ránk szavazzanak. Valószínűleg a szavazatok 80 százaléka a mi szubkultúránk képviselőitől érkezett. Aki pedig ezen kívül szavazott ránk, az valószínűleg azért tette, mert látta, hogy őszinte zenét csinálunk.

Ha már őszinteség: a győztes Viszlát, nyár! című dal az édesapád, a Fehérvárhoz köthető Siklósi Gyula régészprofesszor elvesztéséről szól.

‒ Édesapámat egy évvel ezelőtt vesztettem el. Bár valóban ennek kapcsán íródott a dal, „kiterjeszthető”: arról szól, milyen érzés elveszíteni egy olyan embert, aki közel áll hozzád, milyen feldolgozni a halál körüli érzéseket. Úgy hiszem, ez a kultúránkban egy tabuként kezelt téma. Pedig fontos, hogy az ember megismerje, megértse és feldolgozza a halált, hiszen akkor sokkal boldogabb lehet.

Ebben ezek szerint partner a zenei stílus is.

‒ Rossz sztereotípia, hogy a metálosok és a rockerek feketében, halálfejes pólóban járnak, és arról elmélkednek, mi van az élet után. Inkább arról van szó, hogy ez egy őszinte stílus. Úgy érzem, pszichológiailag nincs hatásosabb zenei forma. A hörgés és az erőteljes előadásmód arra szolgál, hogy kiadd magadból a feszültséget. A metálzene olyan, mint egy jó pszichológus.

Te kötődsz Fehérvárhoz?

‒ Nagyon sok emlék fűz ide, főleg, hogy édesapám tárta fel a város egy részét. Bár most már csak a harmadik otthonom ‒ Budakeszi és Budapest után –, szívesen járok ide, sokat kóborolok a városban. Szívesen is játszunk itt, épp három hete adtunk telt házas koncertet.

Ígértem, rákérdezek: mi a helyzet a lányokkal?

‒ Bence, Dani és én boldog párkapcsolatban élünk, de Soma és Áron még keresi a nagy őt.

S készültök a versenyre…

‒ Nincs megállás: év végén új lemezt adunk ki, és most is éppen turnézunk. Közben készülünk az Eurovízióra. Ugyanúgy állunk neki, mint A Dalnak: nem akarjuk elhitetni magunkkal, hogy nyerünk, inkább csak szeretnénk sikeresen közvetíteni az érzéseinket.