Novella

2018.02.19. 05:00

Bartal Klára: Pünkösd előtt

Az idei május áprilist játszott, olyan bolondos volt. Hozott szikrázó napfényt, zúdított ránk vihart, jégzivatart, néha csendes esőt is adott. Okozott kárt és adott áldást egyaránt. Akadt vidék, ahol elfagyott a zamatos magyar eper, néhol szétszaggatta a csodálatos, illatos paradicsomok fóliáit. A zöldborsó viszont meghálálta a csapadékot, meleget egyaránt. Ott kínálgatják magukat a zsenge szemmel telt hüvelyek a piacon, szinte kacsintgatva a keresgélő vásárlókra. Nem is lehet ellenállni a csábításnak. Hiszen Pünkösd jön, a koranyár, vagy későtavasz nagy ünnepe, amit nem csupán lélekben, de igazi magyar módra ünnepi családi ebéddel is köszönteni kell. Hiába éljük évtizedek óta a fagyasztott zöldségek, húsok és gyümölcsök korát, azért az új borsóból készített főzelék és a frissen vágott csirke kirántva – páratlan együttes! Most is, hát még az én gyermekkoromban, amikor a hűtőszekrények még igazi jégtáblával működtek ( ameddig jéghez is hozzá lehetett jutni). S amikor nálunk még híre-hamva sem volt a lefagyasztott termékeknek, és a

pipik is csak Pünkösd közeledtére nőttek meg akkorára, hogy méltónak találtattak a rántott csirke állapotára. Ha még nagyon magas volt a zöldborsó ára, akkor bizony csak levesre futotta belőle és a csirkét petrezselymes krumplival fogyasztottuk. De ha már elfogadható áron kínálták, eljött a rég várt dőzsölés ideje és végre jól lakhattunk főzelékkel! Igaz, csirkéből csak 1-2 szelet jutott, de ki bánta azt! Egy négytagú családnál, mint a miénk is volt, mindenkinek meg volt a maga falatja. Apám kapta a két combot, anyám és én osztoztunk a mellén, nagyanyámnak a püspökfalat jutott, meg a szárnya. A többi részéből készült a leves, hiszen az ünnep kétnapos volt akkor is, ha azt a naptár évtizedeken át nem így mutatta. A leveshúson is osztoztunk. A csirkeláb nagyanyám és apám része volt a zúzával és szárnyvéggel együtt, anyámé a nyak és fej, enyém a zúza, meg a máj. Istenem, micsoda öröm volt ez az ünnepi ebéd, a készülődésről és a várakozásról nem is beszélve! Szombat este került a sor a borsópucolásra, mert a vasárnap délelőtt igen csak rövidnek mutatkozott. Ilyenkor mamuka – ahogy nagyanyámat hívtam – a legkorábbi misére ment, hogy mire mi hazaérünk a templomból, már csak a csirkét kelljen a forró zsírba tennie. Bár ez inkább már anyám dolga volt, s amíg én megterítettem, apám elolvasta az újságot és mamuka átöltözött. Ez utóbbi inkább mosdásból, fésülködésből és köténycseréből állt, hogy mint mondta : „ Ne úgy üljek a vasárnapi asztalhoz, mint egy Marcsa”. Amin néhai cselédlányunkat, a félig tót Pupák Marist értette, akit felvidéki tartózkodásunk 4 éve alatt nem lehetett rászoktatni az étkezés előtti kézmosásra, hajgereblyézésre. Mamukának egyébként fantasztikus kötényei voltak. Saját maga varrta mindegyiket, két zsebbel és farkasfogakkal, vagy horgolással díszítette. „Melles kötény”- mondta és tényleg az volt mindegyik, két, hátul csípőjéhez gombolható pánttal, derékban masnira kötve. A kék minden árnyalatában játszottak, ropogósra keményítve és gyönyörűen kivasalva. Akadt köztük egy fekete-fehér mintás is, de ezt nem szerette.

„Úgy nézek ki benne, mint egy gyászhuszár”- fanyalgott, mire anyám meglepte egy csomag piros farkasfoggal, hogy jóvátegye tévedését, mivel annak idején ő szerezte valahonnan az igazán jó minőségű maradék kartont. Délutáni szunyókálásából felkelve, amikor már a házi munkával nem kellett foglalkoznia, pongyolát öltött. Hétköznap parget, ünnepeken matlaszé járta, míg

fáradhatatlan keze alól sorra kerültek ki a család ruhái. Beleértve ebbe még a férfiingek foltozását, fordítását is, hiszen az ötvenes évek elején csak a háború előttről maradt holmik adjusztálására futotta sokunknak. De Pünkösd szombatjának délutánján pihentek a varrótűk, aludtak a pongyolák. Mamuka beparancsolt az udvarról a konyhába: Gyerünk borsót pucolni! S ha fintorogtam, amiért

abbahagyatta velem a labdázást, vagy épp az olvasást, megtisztelt a „taknyos” jelzővel, aki elvárná,

hogy mindent kézhez kapjon. Ha még azt is hozzá tette, hogy „milyen asszony lesz az ilyen lányból” és én vihogni kezdtem, még meg is legyintett. Az igazság az, hogy szívesen segítettem neki, és inkább csak a hecc kedvéért húzódoztam. Tudta ezt ő is, de benne volt a játékban. Bevonultam hát, mint akinek nagyon nem tetszik az egész és hagytam, hogy elém is kötényt kössön. Térdünket egymáshoz

érintve leültünk egy-egy hokedlire, rátéve a kétfülű zománcos tálat, mellettünk a fejtésre váró borsó és a szemetes. A zománcos tállal nem voltam kibékülve. „Miért ebbe fejtjük a borsót, – undorodtam – amikor olyan ronda? Annyi szép üvegtálunk van.” „Persze, te nagyokos – hangzott az okítás- , aztán ha leejtjük, majd a tál darabjaival együtt főzzük meg a borsót. Mi vagy te, francia királynő, aki a

családot a lenyelt üveggel akarja kiirtani? Szépen nézünk ki!” Aztán, hogy rákérdeztem, a vejéhez utasított: „Apádat kérdezd, nálam jobban ismeri a történelmet és szebben is tud mesélni. De csak ha végeztünk a borsófejtéssel, mert ezt nem úszod meg!” Így késánkodtunk egymással, ahogy felvidékei őseim mondották volt, ami alatt szűkre szabott hazánk más tájegységén a kösönködést értik, de hallottam én ezt már böllénkedésnek is emlegetni. Mindenesetre a munka jobban ment és hangulatosabb is volt, mint most, amikor térdemre téve a több évtizede, még nászajándékba kapott kétfülű zománcos tálat, egyedül állok neki a borsófejtésnek. Unokáim közül kettő ugyan nem lakik messze, de tartok tőle, hogy az ő segítésük révén a főzeléknyi borsóból még levesre való sem maradna. Ami nem lenne baj, de akkor dupla mennyiséget kellett volna hazacipelnem. Így lassabban megy a munka és unalmasabb is. Aztán arra gondolok, mekkora örömet okozok majd a kész étellel és ettől újra kiderül fölöttem az ég. Egye a fene a zománcos tálat – vigyorodom el végül-, azért ideje lenne már másikat venni, hiszen ez is ronda már nagyon! Aztán levetem a „melles kötényt”. Kikészítem az ünnepi ruhámat, a vasalót. Pünkösd jön. Már csak a szívünket kell ünnepi díszbe öltöztetni…

Bartal Klári Szegeden született, de már évtizedek óta Székesfehérváron él.

– Gyerekkorom óta foglalkozom írással. Az egész család író-olvasó família. Édesapámnak nagyon szép versei voltak, apai nagybátyámnak szintén. Nálunk a születésnapi, névnapi ajándékokhoz mindig hozzátartozott egy vers is. Ez adta meg az ünnep igazi fényét – mesélte lapunknak Bartal Klári, aki verset és kisprózát is ír.

Többek között a Magyar Tükörben, a Magyar Krónikában, az egri Agriában, a fehérvári Várban is megjelentek írásai, s több külföldi magyar nyelvű online újságban is. Tíz évig élt kétlakiként Svédországban, ahonnan három havonta mindig hazatért. Állandó munkatársaként tartja számon a www.hunsor.se internetes lap.

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy a kárpátaljai Credo Együttes megzenésítette jó pár versemet, és az egész Kárpát-medencében éneklik – emelte ki.

Tűznek születtem című válogatott költeményeit tartalmazó kötete 2001-ben jelent meg.

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában