Kovács Zsolt segédápoló a székesfehérvári kórház baleseti osztályán, önkéntes tűzoltó Bicskén

Kovács Zsolt tavaly május óta dolgozik a székesfehérvári Szent György Kórház baleseti ambulanciáján, gipszelő és betegkísérő. Havonta négy napot a belgyógyászaton is besegít mint ápolási asszisztens. Szabadidejében – amikor csak teheti – a Bicskei Önkormányzati Tűzoltóságnál szolgál. 2008 óta önkéntes tűzoltója már a kisvárosnak.

A kórházban gipszeli, kíséri, ha kell, eteti, fürdeti, pelenkázza a betegeket. Úgy fogalmazott, hogy mindig is erősen munkált benne a segíteni akarás vágya.

- Nagyon fontos a betegek iránti szeretet, a velük való törődés, gondoskodás – vallja. – Az az egyszerű szó, hogy azt mondják: „köszönöm”, rengeteg erőt ad az embernek. Megerősít bennünket abban, hogy igenis jó, hogy vagyunk – fogalmazott többes szám első személyben a fiatalember.

- Aki a kórházban dolgozik, mind azért csinálja, amit csinál, hogy segíthessen másokon – folytatta a társai nevében is.

- Arra törekeszem a munkám ellátása során, hogy a betegek minél könnyebben átvészeljék a kórházi tartózkodást. Ha egy idősebb embert kiszakítanak otthonról, mert például elesett, eltörte a lábát, és mindenképpen műtéti beavatkozásra van szüksége a felépüléséhez, mentálisan is könnyen elgyengülhet. Nagyon fontos ilyenkor tartani bennük a lelket – hangsúlyozta az ápoló. – Érezze a beteg, hogy törődnek vele. Nem elég a protokoll, hogy gyorsan megetetjük, megitatjuk, és jöjjön is a következő! Nem is ilyenek a nővérek és az ápolók – jelentette ki.

Zsolt elárulta azt is, hogy nagyon sokat tanul a vezetőitől, a főnővértől, a közvetlen felettesétől, s az egész csapattól, amelynek a tagja lett. Folyamatosan átéli, ahogy a rutinosabbak magukkal húzzák az újabbakat.

- A kórház egyszerűen beszippantja az embert! Aki oda bemegy, az ottmarad. Ezt csak szívvel-lélekkel, teljes odaadással lehet csinálni – beszélt áradó érzelmekkel a munkájáról.

Zsolt úgy gondolja, hogy mindig meg kell próbálni mosolyt csalni a betegek arcára.

- Annak az embernek, aki a nap huszonnégy órájában bent fekszik a kórházban, és minden egyes mozdulat egy nagy fájdalom , már ennyivel is javítani lehet a közérzetén. Erre kötelesség időt szakítani – fejtette ki.

- Nekünk, a kórházban az a legnagyobb siker, amikor a saját lábán távozik egy ember, aki annakelőtte mint fekvőbeteg került be valamelyik osztályra. Nagyon sokan vannak így, úgyhogy sok sikerélmény ér bennünket – mondta Zsolt, aki szerint az ápolási munkára is igaz a mondás, hogy jó pap holtig tanul. Ő is minden nap tanul valamit, olykor a betegektől, máskor a kollégáktól.

- A bicskei tűzoltóknál is nagyon családias a hangulat, ahogyan a kórházban is – tért át élete másik nagy „szerelmére”. – Édesapám már negyvenötödik éve önkéntes tűzoltó Vértesacsán. Volt parancsnokhelyettes, most épp szertáros. Kicsi gyerekkoromtól kezdve vitt magával a tűzoltóversenyekre. Megszerettem – avatott be minket tűzoltói történetének kezdetébe.

Kilenc éve már annak, hogy Zsoltot a bicskei önkéntes tűzoltók maguk közé invitálták. A csapat nagyon sokféle emberből áll össze: van köztük tetőfedő, ács, irodai dolgozó, kőműves, gyári munkás, autószerelő, de méghivatásos vadász is.

- Annak idején, amikor beléptem a tűzoltóság kapuján, a fiúk egyből úgy fogadtak, mintha már ezer éve ott lennék közöttük. Nagyon sokat foglalkoztak velem, hogy megtanuljam, amit kell – emlékezett vissza.

- Történt, hogy valahol Mány és Zsámbék között egy harapósnak ismert német juhászkutya beleesett egy kútba. Úgy alakult, hogy én mentem le érte. Amikor felhoztam, megrázta magát, ment egy kört, odaszaladt a gazdájához, majd – soha nem felejtem el – megkeresett engem, odajött és belenyalt az arcomba – osztotta meg velünk egy különlegesen szép mentési élményét Zsolt.