Gács Jánossal, a pátkai vadásszal beszélgettünk

Pátka szélén, a Vargahegyen beszélgettünk Gács János díszpolgárral, trófeái díszes társaságában – a vadászatról.

– Ön mennyire tájékozott az állatvilágban? Egy kecskének hány szarva van? Nem viccelek, komolyan kérdezem. Kettő, igaz-e? S négyszarvú kecskét látott-e már? Ez egy genetikai mutáns, nagyon ritkán fordul elő – mutatta be Gács János a több mint húsz darabból álló trófeagyűjteményének egyetlen olyan darabját, egyik büszkeségét, amelyet nem ő lőtt. Egy kecske koponyája ez, amelyet négy – mind különálló tőből ágazó – szarv ékesít.

Legalább gyűjteménye fele őzbak, de ejtett el szarvasokat – gímbikát, dámbikát – és vadkanokat is.

– Itt csak „selejtek” vannak – adta fel a gondolatot Jani bácsi. – Vadászként csak selejteztünk – mesélte a régi időkről. – Tudniillik azért kell a selejtezést végrehajtani, hogy a vadutánpótlás minél jobb genetikai állományt hozzon létre – hangsúlyozta.

– Én olyan voltam, hogy kiültem a magaslesre, s mikor kijött elém egy orbitális nagyságú őzbak – aranyérmes fejdísszel – én csak elnézegettem – emlékezett. A ravaszt nem húzta meg. Szaporodjék a gyönyörű állat, gondolhatta.

– Ha lelövünk egy vadat, be kell szolgáltatni. A vadnak csak a trófeája a lelövő vadászé és a belsőség. Maga a hús, az állami tulajdon. azt mindig le kell adni, persze abból aztán lehet vásárolni. Vadászni csak lővilágban szabad, magyarul napkeltétől napnyugtáig. Ha túlzottan elszaporodik a vaddisznó, akkor szokták megengedni a világos lövést – beszélt tovább a vadászat írott és íratlan szabályairól.

Az is jelentékeny szempont a vadállomány vadászhatóságának kijelölésekor, hogy az adott terület, mennyi állatot képes eltartani.

Gács János otthoni kiállítását horgászkupák, de még kitömött fácán is ékesíti. Anno öt évig nevelt fácánokat, több tízezer csibe repült ki a kezei alól.