Bébigyász: egy túl korán elvesztett apró élet

– Magyarországon tabutéma a gyermekhalál. Régen a családokban halt meg mindenki, nem kórházban. Ebben a környezetben pedig még a gyermekek is részesei voltak a gyásznak, maguk is megélték azt a folyamatot, ami ezzel jár. Ma már minden kórházközpontú, így az elmúlással, az odáig vezető úttal, illetve az azt követő helyzetekkel gyakorlatilag már alig találkoznak az itt maradottak – kezdi Márta. Ebben a közegben a gyászt nem lehet olyan természetes módon megélni, ahogy otthon tehették régen az emberek. – Ha már tudjuk, hogy egy gyermek hamarosan meg fog halni, mert a tudomány mai állása szerint betegsége gyógyíthatatlan – vagy ahogy a gyermek hospice kapcsán beszélünk róla: „életet megrövidítő állapotban szenved” – szakszóval élve „palliatív ellátásban” részesül.

Ennek lényege, hogy ne fájjon, minden szép legyen körülötte, és semmit ne érezzen.

Ez nem azt jelenti, hogy elkábítják. A gyermek hospice-ellátásban a morfium nagy segítség, ugyanis ettől nem alszik a gyermek, viszont megszűnnek a fájdalmai. Újra tud játszani, a barátaival lenni például – egy sor olyan dologban részt vehet ismét, amitől a fájdalom megfosztaná. Tehát fájdalommentesen ismét gyermekként működhet.

Bébigyász: még első éves születésnapjukat sem érhették meg

A bébigyász kapcsán egyébként azokra a babákra emlékezünk, akiket egyéves koruk előtt veszítettünk el. A koraszülöttek elvesztése azonban még emellett is speciális helyzet, hiszen a szülőnek, azon túl, hogy meg kell küzdenie gyermeke halálával, egy elképzelt, szép terhességet is el kell gyászolnia, amely tragikus véget ért. Tele vannak fájdalommal, csalódottsággal, elveszítették álmaikat. – Ezekben a nehéz pillanatokban nagyon gyakran beszélgethetek a szülőkkel, van úgy, hogy még a búcsú előtt is. Megbeszéljük, hogy mikor szeretnének értesítést kapni, az utolsó percekben vele szeretnének-e lenni, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen. Sok minden szóba kerül, a lelki tényezők mellett a gyakorlati teendők is. Arról is beszélni kell ugyanis, hogy például milyen temetést szeretnének. Egy ilyen baba elvesztéséről mesélt is Márta: – A szülők azt mondták, hogy ők most voltak itt utoljára, és nem szeretnének hozzá többet bejönni. Voltak különböző kívánságaik, amelyeket könnyedén lehetett teljesíteni. Rengeteget beszélgettem velük ezen az alkalmon, melynek eredménye az lett, hogy az anyuka maga jött be felöltöztetni a babát s ringatva búcsúzott el tőle. Tehát nagyon sokat lehet tenni, de azt is érezni kell, hogy kivel meddig lehet elmenni, kivel, miről lehet beszélni. Vannak, akik nem tudnak beszélgetni. Ezt is el kell fogadni. Márta ilyenkor mindig megkérdezi azt is, szeretnének-e emléket a babáról. Szoktak tenyér- és talplenyomatot készíteni, de egy hajtincs is örök emlék maradhat, illetve el lehet tenni a rajta lévő ruhát, sapkát, kistakarót, gyújthatnak gyertyát, lehet levelet írni a babának, megosztva a gondolataikat vele. – Teljesen másként éli meg a gyászt az az anyuka, aki elbúcsúzik a babától. Megeshet, hogy csak két év múlva tudja lezárni a történteket, mégis az odáig vezető út így könnyebb – mondja a főnővérhelyettes. – A magyar törvények szerint két órát maradhat az osztályon az elhunyt baba. Ezt az időt vele tölthetik a szülők, amelyhez megpróbálunk olyan intim környezetet teremteni, amennyire csak lehet.

Csillagtestvérek éjszakája

A halva született babák esetében a törvények is nehezítik a gyászfolyamatokat – de nem csak Magyarországon, ugyanez a helyzet például Dániában vagy Olaszországban is: őket ugyanis nem lehet anyakönyvezni, vagyis hivatalosan nem lehet nevük. Márta mégis azt szokta tanácsolni a szülőknek, hogy legyen neve a babának. – Amikor pedig nincs lehetőség a temetésre, azt szoktam mondani, legyen saját szertartásuk: engedjenek lufit a levegőbe vagy dobjanak üzenetet egy gyors folyású patakba. Erről szól a csillagtestvérek éjszakája is minden év decemberének második vasárnapján, amelyen azok a szülők vesznek részt, akik vesztettek már el gyermeket. – Ezen a napon azokért égnek a gyertyák, akik nem élhették meg a felnőttkort. A gyertyafény a tudást szimbolizálja, mert ezek a gyerekek az életet bevilágították. De jelképezi a reményt is, hogy a hozzátartozók és a sorstársak élete ne legyen sötét és komor a veszteség miatt – mondja Márta, hozzátéve: a gyermek és babahospice-szal kapcsolatos világnapokról is ezért szoktunk mindig megemlékezni.

Márta számára nagyon jelentős volt, hogy elismerték szakmai jártasságát és elhivatottságát azzal, hogy felkérték, vegyen részt a magyar hospice-palliatív szakmai kollégium tanácsának munkájában. Munkája azonban a gyakorlattal sem lesz könnyebb. – Nagyon nehéz téma ez, de sokat számít nekem, hogy tudom, legalább egy kicsit segítettem feldolgozni az embereknek a történteket.

A NAGYOBBAKRÓL

A bébihospice mellett beszélni kell a nagyobb gyerekek elengedéséről is. Még nehezebb talán az ő felkészítésük a halálra. – Hatéves kortól a gyerekeknek ugyanis már van haláltudatuk. Bizony készülnek is rá, amikor eljön az ideje, s nagyon gyakran ők az erősebbek, nem a szülők, sőt, ők tartják anyában, apában a lelket – mondja Márta. S hogy rendjén van-e ez így? Azt mondja, nagyon is. – Egész biztos vagyok benne, hogy így „találták ki” ezeket a gyerekeket, bizony azt is érzik, amikor már nagyon elég. Amikor már nagyon fáj, amikor már semmi nem sikerül. Ilyenkor gyakran már ők mondják ki, hogy higgyétek el, nem kell tovább, nekem így jó lesz.