Két fehérvári, telekis gimnazista a Hősök terén

Amit a tiszások egyik Vörös Bárója a közelmúltban úgy fogalmazott meg, hogy az idő nekik dolgozik, mert a választásokig sokan meghalnak még a kormánypártok szavazói közül, az más – nem annyira bunkó – megközelítésben azért tartalmaz némi igazságot. Ez még egy olyan szedett-vedett társaságnál is előfordul néha, mint amilyen ez a hazugok és hazátlanok gyülekezete.

Tény ugyanis, hogy nagyon sokan olyanok ott lesznek jövőre az urnáknál, akik életkoruknál fogva soha nem tapasztalhatták meg a magyarországi baloldal, a szovjetcsatlós kommunisták és a globalista liberálisok kártékonyságát. Nehéz szívvel is könnyű volna előhozakodnom a Rákosi- és a Kádár-korszak akasztásaival, a parasztság és a nemzeti értelmiség elleni máig ható, megsemmisítő hadjáratokkal. Inkább vegyük csak a magam korosztályát, amelyik még „ott”, az előző rendszerben nevelkedett, de már „itt”, a rendszerváltás után kellett helytállnia.

Átéltük, hogy kötelező viseletként kellett hordanunk a vörös nyakkendőt, mert aki nem tette, annak keresztbe tettek, de még nem fájt olyan nagyon. A székesfehérvári gimnáziumban – ugyanott, ahol Orbán Viktor miniszterelnök érettségizett –, kulturális programként a tornateremben Bródy János mozgalmár kommunista dalait hallgattuk, amint a személyi igazolványáról énekelt. A tanítási órákon mindent vissza kellett mondanunk elsősorban a történelem, a magyar és a világnézetünk alapjai elnevezésű tanórán hallott kacagtató hazugságokból. Ha nem tettük, uram bocsá’ kiröhögtük a pártvonalon túlbuzgó, lexikális tudással nem túlságosan felvértezett tanárnőt, akkor többnapos fegyelmi tárgyalás, kirúgás, vagy továbbtanulástól való eltiltás következett. Amennyiben valaki most azzal vádol, hogy mindezt csak kitaláltam, könnyű dolgom lesz: ott voltam és átéltem. Ha nem lennék annyira trehány, még papírom is lenne róla.   

Aztán akadt, aki minden gáncsolás ellenére megtalálta a helyét, mások nyugatra mentek, vagy itthon igyekeztek úgy boldogulni, ahogyan tudtak. Én körülbelül mindhárom változatot kipróbáltam. Már visszajöttem Kanadából, ott álltam a Hősök terén egy dögnehéz televíziós kamerával, amikor egykori gimnazista iskolatársam, Orbán Viktor elmondta híres beszédét, amelyről a napokban ő maga mellett olyan sokan mások is megemlékeztek. Tudtam, mint ahogyan tömegek akkor azon a téren, hogy történelmi idők azok, sőt, olyanok jönnek. Nehéz szívvel emlékszem vissza arra, hogy a székesfehérvári szerkesztőség kommunistái – a helyi televízió és a Fejér Megyei Hírlap akkoriban személyi összetételét tekintve lényegében ugyanaz volt – aznaptól kórusban szidták Orbánt, igaz, a stílusuk meg sem közelítette azt a szennyeződést, amit manapság dob a felszínre a közösségi háló.

De arra is emlékszem, hogy a nem kommunisták, a rendszert „cucinak” gúnyolók, a kocsmában Cseh Tamást éneklők nagy többsége is azt mondta, Orbán Viktor túlzásba esett, amikor a szovjet csapatok kivonulását követelte. Mert ugye azt azért nem lehet. Hát de, lehetett. Csak ember kellett hozzá, aki kimondja, mint ahogyan ma is ember kell ahhoz, hogy szót emeljen Európa önsorsrontása és a hatalmi érdekeket idehaza kiszolgálók aljasságával szemben. És bizony most is bőven akadnak olyanok, akik bár sosem rokonszenveztek a kommunistákkal, sem a globalista liberálisokkal, akik nem akarják a saját nemi szervükre zoknit húzók felvonulását látni Budapest belvárosában, mégis azt mondják, bizonyos kérdésekben meg kellene alkudnunk. A történelem azonban azt tanította nekünk, hogy a megalkuvást, az adott helyzetből való könnyű kihátrálást mi magyarok sosem engedhettük meg magunknak – ha mégis, akkor súlyos árat fizettünk érte. Orbán Viktor a Hősök terén az életét kockáztatta annak idején azzal, hogy szavaival átlépte a határt. Tudom, mert hallottam a mellettem sziszegő kommunistákat.

Szóval abban van igaza a tiszás Vörös Bárónak, hogy valóban felnőtt már egy olyan generáció, amelyik a koránál fogva sem lehetett ott akkor a Hősök terén, amikor Orbán Viktor miniszterelnök elmondta bátor és történelmi beszédét. A mai fiataloknak nem kellett disszidálniuk ahhoz, hogy átlépjék a határt nyugati irányba, náluk szóba sem jöhet, hogy politikai okok miatt megakadályozzák a diplomához jutást, vagy a bármilyen módon való boldogulást.

Az ő szavazatuk azonban éppen annyit ér majd, mint azoké, akik átélték a baloldal megannyi árulását és ámokfutását. Ezért őket, a fiatalokat kell meggyőzni arról, hogy ami most körülöttük létezik, az egyáltalán nem természetes és nem magától értetődő. Nem jár alanyi jogon még a béke sem. Őket, a fiatalokat kell ráébreszteni arra, hogy hőzöngés helyett tegyék fel maguknak a kérdést: ha nyugati globalista segítséggel megdöntik a polgári kormányt, másnap mi lesz? Megsértődnek majd, ha tokatábornok elküldi nekik a meghívót egy ukrajnai kirándulásra? Elfogadható lehet egy büszke magyar ifjú számára, ha egy olyan ember képviseli majd a hazát, akitől már az is nagy szó, ha tiszta a nadrágja?