Tehetségtelennek tartották, olimpiai bajnok lett belőle (I. rész)

Mit tennénk, ha kipróbálván magunkat valamilyen számunkra ismeretlen dologban, valaki azt mondaná, hagyjuk abba, mert nincs hozzá érzékünk, tehetségtelenek vagyunk? Mekkora kitartással és élvezettel űznénk egy olyan sportot, amelyet nem mi választottunk, hanem egészségügyi okok miatt javasolták, s küldtek el az edzésekre? A többség minden bizonnyal egyik esetben sem lenne kitartó, mert hát ilyenek vagyunk, az ember a gyors sikert szereti. De nem egy leendő olimpiai bajnok, aki szembemenve mindennel, akkor is megmutatja a világnak, hogy de igenis képes rá! Két rendkívüli hölgy, Nagy Tímea és Rejtő Ildikó története következik.
 

Szerelem és egy üveg Napoleon konyak

Hogy miért kezdtem el vívni? Egyáltalán nem azért, mert olimpiai bajnok szerettem volna lenni vagy azért, mert szerettem volna sportolni. Egyszerűen a szerelem – meséli Nagy Tímea, kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó, akit a szíve irányított ahhoz a sporthoz, amelyben később kétszeres olimpiai bajnok lett. Fiatal, szerelmes leányként kinyomozta, hol is tudna közelebb kerülni választottjához, s kiderült, hogy a fiú a Vasasban kardozik, így aztán Tímea fogta magát, és bement édesanyáékhoz azzal, hogy „Anyu, én vívni szeretnék!”. 

– Bár szüleim meglepődve fogadták az ötletet, bevittek a Vasasba. A srác aztán abbahagyta a vívást két hét után – bízom benne, hogy nem azért, mert meglátta, hogy ide is utánamentem. Én viszont ott maradtam, ugyanis már akkor is úgy voltam vele, hogy ha valamit elkezdek és munkát fektetek bele, akkor azt a lehető legjobban akarom csinálni és látni akarom az eredményét is – mondja Tímea, aki egyből meg is akarta mutatni a világnak, hogy őbelőle bizony vívó lesz. Ez irányú törekvéseit és ábrándjait azonban az edző hamar ketté törte. 

Hazaballagtam hát, elmeséltem édesapámnak, hogy mit mondott az edző, ő pedig látva, hogy nagyon pityergek a tehetségtelenségem fölött, bement a spájzba a féltve őrzött Napoleon konyakért, melyet gyermekei házasulásának megünneplésére tartogatott. Úgy érezte, hogy eljött az ideje a konyak kinyitásának, lement az edzőhöz, s mondta neki, hogy „Annyira szeretne idejárni a lányom, nem járhatna mégis ide?” – közben átnyújtva az edzőnek az üveg konyakot, mire az edző így szólt,„De, még egy kicsit maradhat!” Így lett belőlem vívó a szerelemnek és egy üveg Napoleon konyaknak köszönhetően – idézi fel a regénybe illő történetet a sportoló.

Kispad helyett irány az edzés!

Kevésbé indult romantikusan Rejtő Ildikó, kétszeres olimpiai bajnok tőrvívó pályája, aki sok mindent köszönhet a régi korok mentalitásának. Hogy miért? 14 éves korában egy orvosi vizsgálat során gerincferdülést állapítottak meg nála. Ekkor édesanyja, ahelyett, hogy belenyugodott volna lánya állapotába, felmentve és pátyolgatva őt állapotára hivatkozva, felkereste a gyermek testnevelőtanárát, aki akkor válogatott vívó volt. – Ő megnézte, merre ferdül a vállam, s azt mondta, hogy éppen bal kézzel kellene vívnom, majd elküldött egy akkor induló vívó tanfolyamra. Hamar megtetszett a vívás, s nem sokkal később becsatlakoztam egy klubhoz, ahol kaptam egy edzőt is, és elkezdtem a felkészülést a versenyekre – emlékezett vissza Rejtő Ildikó. A többi pedig már történelem, mondhatnánk, de a java még csak ezután jött!

Mi fán terem a tehetség?

Ha valaki tehetségtelen volt, akkor az én voltam – jegyzi meg nevetve Nagy Tímea, aki szerint a tehetség egy rendkívül összetett dolog. – Azt nevezzük tehetségesnek, ha valakinek nagyon jó a tempóérzéke, nagyon nyúlánk, nagyon magas, gyors izomzattal rendelkezik, vagy azt is tehetségesnek nevezzük, aki alázatos, nem adja fel, akarja, csinálja és mindent megtesz a céljáért? Azt gondolom, ha ez utóbbit tehetségnek nevezzük, akkor én valóban tehetséges voltam. 

– mondja Nagy Tímea, aki saját bevallása szerint mindennel így van a mai napig: ha valamit elkezd, azt be is akarja fejezni. Ha valamibe munkát tesz, azért igenis kéri a jutalmát. Kivéve a főzést. Annak az eredménye általában kudarc, de ez az egy terület, amit tényleg feladott – jegyzi meg mosolyogva Tímea. – Azt gondolom, hogy a tehetség egy nagyon tág fogalom. Testnevelésből például megbuktam, mert nem tudtam bukfencezni a gerendán, de aztán szerencsére akkor volt egy olyan előírás, hogy ha valaki másodosztályú vívó, akkor neki egy jeggyel jobbat kell kapnia a 

– Míg a többiek két év után már versenyeztek, engem csak a negyedik év után engedtek versenyezni, mondván, hogy ne égjen már le az edző, hogy ott van egy béna tanítvány. Időközben új edzőt kaptam, aki látta, hogy mennyire akarom ezt csinálni. Ott voltam már az edzések előtt egy órával, és annyival is maradtam ott tovább. Beharangozott tehetségtelenségem ellenére nem adtam fel, az edzőm pedig elkezdett velem foglalkozni. S ilyenkor mit csinál az ember? Szeretné megköszönni. Így aztán még inkább odatettem magam. 

Amikor elengedtek versenyezni, a második versenyemet meg is nyertem, aminek akkor csodájára jártak a közösségünkben – eleveníti fel az indulás éveit Tímea, akihez hasonlóan Rejtő Ildikó is hamar bebizonyította környezetének, hogy itt bizony még teremhet babér.

Ildikó az első világbajnokságán az edzőjével együtt vívott, aki 16 évvel volt nála idősebb. – S ebben az egészben volt valami sorsszerű is – mondja Ildikó, akihez egyszer eljött egy grafológus. – Megnézte a kezeinket, és azt mondta, hogy be fogom járni a világot. És így is történt – meséli a Nemzet Sportolója, aki láthatóan nagy jelentőséget tulajdonít e jövendölésnek, hiszen újból és újból visszatért rá, jóllehet, saját szorgalmának és kitartásának jelentőségét sem vitatja egy percig sem. S hogy mi mindent köszönhetnek rendkívüli kitartásuknak és akaraterejüknek? Cikkünk következő, pénteken megjelenő részéből megtudhatják!