Mi marad a végén?

Ültem az autóban, Balázs Fecó zseniális dalát hallgattam, és szinte a csontjaimat is összeroppantotta a szorongató kérdés: Amikor az utolsó dal is elhangzik, mi marad még? A színpad üres, a fények kialszanak, és a „közönség” már rég hazament. A magányos tárgyak, a szétfoszlott illúziók, és a kérdések, amelyek valószínűleg sosem kapnak választ. A világ egy hatalmas előadás, ahol mindenki úgy hiszi, tudja mit kell mondania, amíg el nem jön az a pillanat, amikor már senki nem figyel rá. Mi marad akkor, amikor a látszat eltűnik és a varázslat szertefoszlik? Csak egy üres tér, ahol ránk zuhan a magány? „Maradj velem…” – de hát ki marad? Ki az, aki tényleg ott lesz, amikor a show véget ér? És abban a percben, még szorosabban öleltem magamhoz az ige megnyugtató üzenetét és a reménységet, amit a már hosszú ideje hordok a szívemben: „...és íme én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”