Egy volt rádiós pokoli útja a drogtól az újjászületésig

Azt, hogy két éve tiszta, a hitnek, Istennek köszönheti, akit 42 évesen talált meg. Nem kell faggatni, szívesen beszél magáról, nem keres kifogásokat, nem magyarázkodik. Hosszú út van mögötte. Őt figyelve eszembe jutnak azok, akik azt mondják, túllőtt a célon a kormány, amikor kemény hadjáratot indított a drogkereskedők ellen. Akik így gondolják, hallgassák meg velem István történetét.

„Most elmondok mindent, mert így is gyógyulok. Esztergomban születtem 1981-ben. Talán fontos, hogy nehezen ment már a világra jövetelem is, mert a köldökzsinór a nyakam köré tekeredett. Küzdöttem azért, hogy egyáltalán élhessek. Kétéves koromig egy családi házban éltem az édesapámmal és az édesanyámmal. Apu már 17 éve nem iszik egy kortyot sem, és ez jó példa előttem. Ám a házasságukat nem tudta megmenteni, mert diszfunkcionálisan működött az egész család, ezért elváltak egymástól. Édesanyám új kapcsolatba kezdett, aztán az édesapámhoz kerültem, és nála lett egy nevelőanyám.”

„Édesapám szerszámkészítőként kereste a kenyeret, anyám pedig egy galván üzemben dolgozott. Apám mindig becsületesen tette a dolgát az alkoholizmusa mellett, mindig munka után történt mindaz, amit nagyon nehezen értettem meg, mert a paplant a fejemre húztam, vagy bemásztam az ágy alá. Féltem, szorongtam, rossz érzések töltöttek el. Most már tudom, hogy ha valakinek hároméves koráig nem alakul ki az egészséges kötődése az édesanyjával, akkor az később nagy valószínűséggel függőségben nyilvánul meg. Ez sajnos nálam bekövetkezett. Rendesen jártam bölcsődébe, óvodába, de visszahúzódó gyerek lettem, tele kisebbrendűségi érzéssel.”

„Kétéves koromtól úgy éltem, hogy nekem a nevelőanyám az anyukám, csak ötéves koromban bukkant fel az életemben újra az édesanyám. Állt egy néni az ajtóban és bemutatkozott. Nagyon durva megélés volt, sírás mindkét oldalon, mert a szeretetet, amire vágytam volna, csak anyámtól kaphattam volna meg, mert apu érzelmileg elérhetetlennek bizonyult. Apám úgy nevelt, hogy erősnek kell lennem, nem szabad kimutatnom az érzéseket, ezért a traumákat nem tudtam feldolgozni.”

„Az általános iskolában kitűnő tanuló, osztályelső lettem, és mivel akkor jelentek meg Magyarországon a hatosztályos gimnáziumok, oda jelentkeztem. Korábban a bálokon már megkóstoltuk a boros kólát, de nem volt jellemző sem a dohányzás, se a piálás. Ám a gimnáziumban már igen, ott stikában ittunk és cigiztünk is. Amikor apu második házasságából megszületett a féltestvérem, azt nagyon nehezen éltem meg, mert úgy éreztem, még a korábbinál is kevesebb szeretetet kapok apámtól és a nevelőanyámtól. Pedig az teljesen egészséges, hogy ha egy családban születik egy gyermek, akkor arra nagyobb figyelem irányul, de én úgy döntöttem, odaköltözök édesanyámhoz.”

„Anyut nem érdekelte, hol töltöm az időt. Egy sokkal idősebb társasághoz csapódtam, akik ittak és cigiztek. Az első berúgásom 12 éves koromban történt meg és ájulásig tartott, akkor kezdődött az én kontrollvesztéses szerhasználatom. Mert attól kezdve ez rendszeressé vált. A kilencvenes években vagyunk, az idősebb társasággal elkezdtem diszkókba járni, bulizni. Megtörtént, hogy anyámmal és a párjával ugyanabban a diszkóban találkoztunk. Tizennégy évesen szívtam először füvet. Miért? A mostani fejemmel azt mondom, megpróbáltam mást keresni az alkohol helyett, mert nem akartam olyan lenni, mint az apám.”

„A fű pontosan megadta azt az érzést, amire szükségem volt, mert ellazultam tőle, azonban azzal se tudtam mértéket tartani. A jelenlegi teljes absztinenciámra is ezért van szükség. Nem tudok mértéket tartani a szerekkel, az alkohollal, a gyógyszerekkel, semmivel, még a beszéddel sem. Nagyon sokat füveztem, reggeltől estig be voltam szívva, úgy jártam iskolába. A barátok garázsban termesztették a marihuánát holland magból, ezért annyi volt, hogy soha nem szenvedtünk belőle hiányt. Két-három év lényegében kiesett az életemből, nem emlékszem rá, mi történt akkoriban, mert egész nap be voltunk állva.”

„Apu a hanglemezgyárban dolgozott, mindig voltak lemezeink, a zene szeretete jellemezte az életemet, ez belém ivódott. Egy nagy álmomat követtem és 17 évesen elkezdtem rádiózni. Az iskola helyett is a helyi rádióba jártam, először kaptam egy hétvégi műsort, aztán egyre többet és többet, napközben is dolgoztam. Hirtelen sok pénzem lett, háromszor annyit kerestem, mint az apám. Egyik kollégám nyitott egy diszkót, oda jártam át, este tehát csináltam a diszkót, napközben pedig a rádiót. Akkor kezdődött a szintetikus drogfogyasztásom, az amfetamin stimulált, serkentett. Gyakran négy-öt napig alig aludtam, csak meneteltem. A rádiózás kapcsán öntelt és beképzelt lettem, azt hittem, nagy ember vagyok, enyém a világ és bármit megtehetek. A lányokat is kedvemre használtam, a sok pénz is ilyenné tett. Ma már tudom, hogy a személyiségfejlődés ott szokott elakadni, ahol a szerfogyasztás elkezdődik. Később onnan kell felnőni.”

„Közben leérettségiztem, elkezdtem a főiskolán a kommunikáció és média szakot, de abbahagytam, mert fontosabb volt a rádió és a bulizás. Ami pénzt megkerestem, azt elszórtam, eldrogoztam, nőkre költöttem, semmit sem törődtem a jövőmmel. De kezdett kimerülni a szervezetem. Az első kórházi kezelésemre 20 évesen került sor és két hétig tartott. Felírtak három gyógyszert, aztán elengedtek azzal, hogy menjek, szedjem a gyógyszereket és ne igyak, ne drogozzak. De ahogyan a szerekkel és a piával nem tudtam mértéket tartani, úgy a gyógyszerekkel sem. Egy idő után már több orvossal párhuzamosan írattam fel a gyógyszereket. Visszamentem a rádióba, ment tovább a diszkózás is. Jött egy jó lehetőség, kaptam Budapesten egy állást, de egyedül éreztem magam, idegen volt minden. Feljárt hozzám egy lány, kitaláltuk, hogy összeköltözünk, és bár hét évvel voltam idősebb, szerelem lett belőle, ami jó pár évig tartott. Akkoriban együtt dolgoztam a Calypso rádióban B. Tóth Lászlóval, és közben két másik helyen is vezettem műsort. Meglett a lánnyal mindenünk, sokat utaztunk, de most már úgy látom, nem voltam igazán jelen abban a kapcsolatban.”

„Akkoriban a lány kérésére nem drogoztam, de amikor szakítottunk, az nagyon megviselt, az komoly felnőttkori traumaként ért. Ismét elkezdtem hedonikus életet élni, jött a diszkó, a drog, aztán szépen lassan elveszítettem a rádiós munkáimat, elkezdett fogyni a pénzem, aztán én magam is. Harminc évesen hazaköltöztem a szüleimhez. Hol apámnál, hol anyámnál laktam, nem akartam dolgozni, de szerettem, ha akadt pénzem. Aztán elkezdődött a kórházi Canossa-járás, bementem időnként kipihenni a drog és az alkohol fáradalmait, aztán kijöttem, lavíroztam tovább és manipuláltam a környezetem olyan ígéretekkel, hogy munkát keresek. Szerettem, ha megvan mindenem, de nem tettem érte semmit, csak épültem le folyamatosan.”

„A főbérlő elégelte ezt meg, kidobott anyámtól, és akkor egy ideig egy bokor aljában aludtam: azt hiszem, az volt a mélypont. Egy rehabilitációs intézetbe kerültem, ott töltöttem fél évet.  Amint befejeztem a terápiát, visszamentem anyuhoz és azonnal visszaestem, mert anyám is gyógyszerfüggő volt. Bejártam még a kórház addiktológiájára, de hiába, ezért már kezdtem végleg lemondani magamról. Szúrtam a kábítószert, a speedet és a heroint. Drága, de hozzá lehet jutni. Csináltam érte csúnya dolgokat, de betörnöm nem kellett, és nem is lettem prostituált. A lelki halál volt a legrosszabb: az üresség, az önutálat, amikor a használat végére egymagam maradtam, én a szerekkel.”

„Aztán 2022-ben anyám 65 évesen elesett, combnyaktörést szenvedett, többször műtötték, sokat feküdt. Egy decemberi napon mentem haza és megtaláltam a holttestét. Soha nem gondoltam volna, hogy őt elveszíthetem. Akkor elindultam a városba, és úgy döntöttem, annyi drogot veszek, amennyit csak tudok, csinálok egy aranylövést, hogy belehaljak. És akkor jött egy érzés, amely megmagyarázhatatlan. Tulajdonképpen ott kaptam kegyelmet, mert Isten azt mondta nekem, még élnem kell, menjek orvoshoz. Fél évet töltöttem a pszichiátrián, és megtérve akkor már sikeresen. Nagy áldás, hogy nem kellett belehalnom a szerhasználatba.”

„Új életemben fontosnak tartom a hitéletem gyakorlását, a gyülekezetben megtaláltam a helyem. Elfoglalt vagyok, sokat önkénteskedek, mint tapasztalati szakértő például bejárok a kórházba másokon segíteni. Rengeteg célom, tervem van, elsősorban igyekszem megszerezni az első diplomám, aztán folytatnám a tanulást az addiktológia területén. De talán az a legfontosabb, hogy újra merek álmodozni – például arról, hogy egyszer majd ismét vezethetek egy rádióműsort!”