Feltámadási szentmise a székesfehérvári Székesegyházban

– A sötétségben az asszonyok felkeresték Krisztus sírját. Úgy gondolták, az nyugszik ott, akit a szívük szeretett – kezdte szentbeszédét a megyés püspök. – Ahogy a törvény lehetőséget adott rá, elmentek a sírhoz. Sötét volt. Sötét volt a lelkükben, a szívükben, az elméjükben, a gondolataikban. Sötét volt a világban. Ahogy a sírhoz értek, látták az elhengergetett követ, látták a sírból kiáramló fényt, a feltámadás égi dicsőségét, és egyszerre minden megváltozott velük és körülöttük. Bizonyosságot szereztek arról, hogy Krisztus valóban feltámadt! Elhitték, amire korábban nem is gondoltak, hogy Jézus harmadnapra feltámadt halottaiból. Siettek az apostolokhoz, és elmondták nekik mindezt. Ők is hallották, amit Jézus tanított, és amit jól megtanultak, de nem csak, hogy eszükbe sem jutott, hanem elfogadni is képtelenek voltak, amíg az asszonyok meg nem győzték őket. Futóversenyt rendeztek, siettek a sírhoz meggyőzni magukat az asszonyok szavainak igazságáról. Odaértek a sírhoz.

Odaért János, a fiatal, akinek valami tisztelet, félelem volt a lelkében, látott mindent, de nem mert belépni, idézte fel a püspök. Aztán megjött Péter, az idős. Bement és megdöbbent, mert minden úgy volt, ahogyan azt az asszonyok állították.

– Akkor már János is belépett, és egyszerre ő is, szívében, lelkében és gondolataiban megváltozott. Újjászületett. A sötétség elmúlt, a félelem és a szomorúság eltűnt, a sír ragyogó fényességet öltött. Látta a jeleket, és már ő is hitt. Mentek vissza többiekhez és elmondták, és megtapasztalták, amit majd Jézus Tamásnak mond – és mond mindannyiunknak –, hogy boldogok, akik látnak és hisznek, de még boldogabbak, akik nem látnak és hisznek. Még boldogabbak mi lehetünk, testvéreim! Mégis sokszor reménytelenségben, szomorúságban, félelemben, bizonytalanságban élünk. Hogyan lehetséges ez? Húsvét után egy keresztény ember hogyan élhet szürkeségben, sötétségben, félelemben, reménytelenségben, aggodalmak között? Szent Jánossal kapcsolatban hallottuk a mondatot, a megfejtést: Péter után a sírkamrába lépve ő is hitt.

Spányi Antal a szentbeszédben arra figyelmeztetett, hogy hiába tudunk valamit, fogadjuk el az evangélium tanúságtételét igaznak. Ha az nem érinti meg a szívünket és a lelkünket, ha nem lesz életünket meghatározó igazsággá, akkor semmi sem változik meg bennünk és körülöttünk.

– Ha valaki nem fogadja be a hitet, annak az életében mi változna meg? – tette fel a kérdést a főpásztor. – Uralkodni fog rajta a bűn. A szemek kívánsága, a test kívánsága, az élet kevélysége, mindaz, ami az embert napról napra megkísérti és próbára teszi. Látnia kell az elmúlást, a háborúkat, a hazugság pusztító erejét, és ez nyugtalanítja a szívét és a lelkét. Aki nem bízik Istenben, fél és retteg a haláltól, amikor egyszer minden megváltozik, és mindentől el kell szakadni, ami addig fontos volt az életben. Aki azonban hittel tud nézni a feltámadt Krisztus üres sírjára, annak világos lesz, hogy Krisztus azért halt meg, hogy elvegye a bűneinket. Feltámasztotta őt az Atya, igazolta a megváltást – szabadok vagyunk! Nem csak a már elkövetett bűnöktől, nem csak a múltunk nyomasztó terhétől, hanem egyáltalán megszabadított a bűnök bilincsétől. Kezdhetünk egy egészen új életet, élhetünk új emberként! Újjászületett, Krisztusban újjáéledt emberként! És akkor a remény az örök életben nem csak ábránd lesz, hanem bizonyosság. Akkor már nem kell félnünk semmiféle békétlenségtől és háborútól, mert életünk nem egy evilági hatalom kezében van, hanem Isten kezében, aki megteremtett, és aki a gondviselőnk.