Egy negyvenéves emlék

A kerek évfordulók nálunk jó alkalmat adnak arra, hogy megmentsük a feledéstől azokat az életműveket, amelyek nemzeti irodalmunk és kultúránk fölbecsülhetetlen értékei közé tartoznak. Mondom ezt abban az időben, amikor az emberek többségének érdeklődése egészen másfelé tart. Arról is beszélhetnénk, hogy írónkat már életében is sok méltatlan támadás érte a jogos bírálatok mellett, és mindez folytatódik azóta is. Ahogy hallom, az iskolai tananyagban sincs méltó helyen egy olyan világban, amelynek hangadóinak pedig tudniuk kéne, hogy a hirdetett szólamok önmagukban nem elegendőek. Hiszen ha magyarságról, hazaszeretetről, kultúráról, minőségről szólnak, akkor ez az életű megkerülhetetlen. (Egyébként Németh írt egy könyvet Negyven év címmel 1965-ben, hogy tovább szaporítsuk az évfordulókat… Ennek pedig éppen 60 éve!)

1985-ben Székesfehérváron az író pályakezdésének 60. évfordulóján néhányan elhatároztuk, hogy szervezünk egy Németh László emlékülést. Neki is fogtam a munkának, és sikerült az életmű legjobb ismerőit megnyernünk az ügynek. Többek között Vekerdi Lászlót, az író első monográfusát. Az idősebbek tán még emlékeznek arra, hogy abban az évben az ellenzéki körök szerveztek egy olyan

tanácskozást Monoron, amelyen Vekerdi is részt vett. Nos, a hírek ide is elérkeztek, és többen nem tartották szerencsésnek, hogy pl. ő is itt legyen.

Aztán úgy alakult, hogy – amikor még a Vörösmarty Társaság sem létezett – a Pozsgay Imre vezette Hazafias Népfront itteni vezetői Horváth András megyei titkárral az élen fölvállalták a rendezést, és az akkori Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár olvasóteremében, dísztermében sor kerülhetett a rendezvényre. (Társrendező volt a Magyar Írószövetség Közép-dunántúli Csoportja, az István Király Múzeum és természetesen a könyvtár Escher Ilona igazgatóval az élen.) Az előadók között köszönthettük az első monográfus mellett Domokos Mátyást, Kocsis Rózsát, Grezsa Ferencet, Füzi Lászlót, Sándor Ivánt, Monostori Imrét, Hölvényi Györgyöt és Cs. Varga Istvánt. Megtisztelő volt számomra ennyi kiválóság mellett szerepelni 33 évesen… Közülük már sokan elhunytak, de még itt van közöttünk Füzi László, Sándor Iván és Cs. Varga István

Néhai Horváth Júliával, a múzeum dolgozójával pedig elhatároztuk, hogy a konferencia anyagát kiadjuk egy kötetben, a Fejér Megyei Múzeumegyesület gondozásában. A szerkesztés és Román Károly lektorálása után jelentkeztünk a Kiadói Főigazgatóságon. (Akkoriban ők adtak engedélyt a kiadásra.) Hosszasan várakoztunk eredményre, de hiába. Valaki azt javasolta, hogy másik lektornak kérjük fel Király Istvánt, a tekintélyes, a kultúrpolitika által is szeretett irodalomtörténészt. Így is lett, és láss csodát: 1987-ben kiadhattuk A lélek tápanyagai című kötetet, benne a tanulmányokkal!

Ám most szeretnék visszatérni ama pályanyitó novellára. Idézzük meg a fent említett 1965-ös kötet egy részletét! „..A történetnek váratlan sikere lett: a háromszáz novella közül olyan műértők, mint Osváth Ernő és Kosztolányi Dezső méltatták ez első díjra, s negyven év múltán, egy mai magyar novellagyűjteményben még mindig ezzel a munkámmal akarnak szerepeltetni….” (Németh László: Negyven év. Magvető-Szépirodalmi, 1969) S valóban: már sok más novellája is megjelent, ám mindezidáig ez a mű forrt leginkább össze a nevével.

Természetesen nem véletlenül. Az úgynevezett mezőföldi novellákhoz tartozik, s miként majd számos regényében, már itt is megismerhetjük azt a társadalmi miliőt, amelynek kiváló ismerője lett a gyermekkorát és eszmélésének idejét itt töltő ifjú. Témája a címszereplő asszony sorsának utolsó mozzanata, amelyben rendelkezik az örökségről. Mindez számos feszültség forrása, és a történetben Németh László kiváló érzékkel leplezi le a vagyoni kényszer elidegenítő erejét, ami számos élethazugság okozója. Ilyesfajta leleplezésekről beszélhetünk majd a nagyregényekben is, legfőképpen az Iszonyban és a Gyászban. Ezért is tekinthetjük a Horváthné meghaltot a későbbi jelenetős művek előfutárának.

A falusi állapotok és a módos parasztság életének bemutatása már itt sem idillisztikus, jól érzékeljük a megnyilvánuló elidegenedést, az ember önmaga okozta kiszolgáltatottságát. Az író számára – Móricz Zsigmond nyomán – ez a mű az első körülpillantás a világra. Aztán kiderül, hogy a novella keretei szinte szétfeszülnek, és majd nagyepikai alkotásokban folytatja a vizsgálódást világirodalmi szinten.

Horváthné végső erőfeszítése arra irányul, hogy a gyermekei jussát nem hagyja. A hajdani görög hősnők kései utódaként rendelkezik halálos ágyán is, ám eközben a családtagok egymás elleni érzései fokozódnak, a belső viszály jegyeivel. Az utolsó sorok így hangoznak: „..A két asszony még egyszer összepislogott, jócakát köszöntek, és megindultak ki-ki a maga portája irányában, új harcok, új veszekedések, új szenvedségek felé.” Hozzátehetjük: mindez Németh László további pályaszakaszaira nézve is igaz. Természetesen a diadalokkal együtt.

Eltelt hat év, és akkor Németh László 90. születésnapjára emlékeztünk szerte az országban. Ez már egy másik történet, de egy pillanatra hadd térjek ki rá. Abban az évben a fehérvári Városházán tartottunk emlékülést Fodor András, Monostori Imre, Olasz Sándor, Kocsis Rózsa, Füzi László, Vekerdi László és szerénységem közreműködésével. Emlékszem az író lányának, Németh Magdának elismerő szavaira, melyekből kijutott a házigazda polgármesternek, Balsay Istvánnak is. És 1992-ben a Németh László Társaság és a Vörösmarty Társaság közös kiadásában megjelent Az író rejtettebb birtokán című tanulmánykötet, amelyben a fehérvári rendezvény anyagán kívül ott van számos egyéb jubileumi írás is, szerte az országból.