Méltó környezettel egészül ki az Olimpiai Emlékmű

– Leköszönt Dél-Öreghegy és Kisfalud képviselői posztjáról, de Székesfehérvár polgármesterének más tervei voltak, azt javasolta, hogy még néhány évig kamatoztassa több évtizedes városatyai tapasztalatát. Mit szólt az ötlethez?  

– A jelenlegi ciklusra vonatkozóan a polgármester úr felkért arra, hogy képviseljem a civil szervezeteket, ez a kapcsolat pedig szerteágazó feladatokat jelent – mondta Horváth Miklós Csaba alpolgármester. – Ez azt jelenti, hogy azt a harminc évet, amit önkormányzati képviselőséggel töltöttem, megpróbálhatom hasznosítani. Nagyon megtisztelőnek éreztem a felkérést, és ha már képviselőséget nem is vállaltam, ezt igen, szívesen segítek ebben. Miután képviselőségem nagy részében a sporttal, elsősorban annak utánpótlásnevelő részével is foglalkoztam, hiszen egy ideig a sportbizottság elnöke voltam, jól megismertem az egyesületek gondjait.

– Saját sportmúltja is segítette ebben?

– Köztudott, hogy Vas vármegyéből, Szombathelyről származom, büszke vagyok rá, arra pedig különösen, hogy befogadott ez a város. Több mint ötven éve élek Székesfehérváron, és csak hálás lehetek az öreghegyieknek, mert megtiszteltek a bizalmukkal, és ilyen hosszú ideig lehettem a képviselőjük. Visszatérve a sportra: amióta az eszemet tudom, szerettem mozogni, mint minden eleven gyerek. Nyolcéves lehettem, amikor a Haladás serdülőben futballoztam, tehát én is focival kezdtem, mint általában mindenki. Ez már elég régen történt, hiszen 1945-ös születésű vagyok, és még láttam Puskásékat futballozni, mert apám gyakran elvitt magával a Haladás mérkőzéseire. Elég gyorsan kiderült, hogy szeretem a labdajátékokat, ám kézzel jobban értek a labdához, mint lábbal, de azért a foci szeretete megmaradt. Az általános iskola felső tagozatában a testnevelő tanárunk, Szőke Dezső bácsi kézilabdával foglalkozott, ezért Szombathelyen, a Dózsában először kézilabdáztam, aztán 1960-ben kerültem a gépipari középiskolába: abban az időben alakultak meg a sportiskolák. Kosárlabda sportiskolát hirdetett a Haladás – nekik volt NB I-es csapatuk is –, hozzájuk kerültem, ott kezdtem el kosárlabdázni, és ha van időm, még mindig játszom az öregfiúkkal. Egy év után a kőszegi Fáklyában folytattam, a második évben bejutottunk az NB-II-be és tiszteletbeli polgárrá választottak a kőszegiek, mert az lett az első másodosztályú csapatuk. Két év után kiestünk a második osztályból, és akkor visszahívtak néhányunkat Szombathelyre. Ott ismét felkerültünk az NB-II-be és a csapat ott is ragadt egészen addig, amíg a Falco meg nem kezdte a diadalútját.

– Miként került a koronázó városba?

– A keszthelyi egyetemnek Körmenden volt egy kihelyezett mezőgazdasági gépész kara, ott végeztem. A feleségem elsős gimnazistaként a serdülő csapatban kosárlabdázott, így ismerkedtünk meg. Aztán amikor ő is elvégezte Budapesten az egyetemet, ott szeretett volna maradni, de én nem kedveltem a fővárost, hűséges típusként inkább Szombathelyen maradtam volna. Megegyeztünk, és kinéztük a térképről Székesfehérvárt.

– Miként fogadták itt?  

– Egy hete voltam fehérvári lakos, amikor a nejem munkahelyén, a hűtőházban ajánlották, menjek el a vízügyi igazgatósághoz. Akkoriban kezdődött el a Velencei-tó fejlesztése, akadt feladat bőven egy fiatal gépészmérnök számára. Elmentem a műszaki fejlesztési osztályra, a műszaki vezetőt Szabó Szabolcsnak hívták, aki megkérdezte, milyen típusú szivattyúkat ismerek. Beszélgetés közben belépett a szobába az öccse, Szabó Mátyás, aki az Építőkben kosarazott, sokat játszottunk egymás ellen. Meglátott, és kérdezte: Te mit keresel itt? Mondtam, hogy jöttem állás után. Ránézett a Szabolcsra: hogy álltok? Úgy néz ki, megegyezünk, válaszolt ő. Vedd fel, mert szüksége van kosarasra a vízügyes csapatnak, szólt Mátyás. A következő héten sétáltunk a főutcán, ahol találkoztam Hegedüs Gyurival. Kirándultok?, kérdezte. Nem, már itt lakunk, válaszoltam. Jó, akkor kedden gyere le az Építőkhöz! Később már nem tudtam minden nap edzeni, de utána, egészen 1995-ig játszottam még a GEO-ban. A sportmúlt még mindig sok ismerőssel köt össze, de sajnos nagyon fogyatkozunk.

– Ezért foglalkozott képviselőként a sporttal?

– Amikor önkormányzati képviselő lettem 1994-ben, felmerült, hogy mivel a többiek között nekem volt közöm az élsporthoz, foglalkozzam sportos ügyekkel is. Így kezdődött. A kilencvenes évek elején, közepén jártunk, jött a privatizáció, megszűntek azok a nagyvállalatok, amelyek eltartották az egyesületeket, és akkor el kellett dönteni, mi legyen. A város rengeteget segített abban, hogy megmaradjanak a nagymúltú egyesületek. Kidolgoztunk egy sportkoncepciót, amely alapján, a város támogatásával a klubok túlélték azt a pár évet, amíg megerősödtek és megjelentek olyan újabb cégek, szponzorok, amelyek biztosítani tudták a fennmaradást. Székesfehérvár a mai napig a vármegyei jogú városok közül az első helyen van, de legalábbis dobogós a sportcélú támogatások területén. És az akkor, a kilencvenes évek elejével kezdődött el.

– Miként élnek emlékeiben a nagyok, azok, akik ott szerepelnek az Olimpiai Emlékművön? Papp Laci, Puskásék, az 1952-es ötkarikás játékok nemzedéke?

– Nálunk Szombathelyen az ötvenes évek elején mindenki elsősorban focilázban égett. Minden, mintha tegnap történt volna. Az ablakokba kitették a rádiókat, az állami áruház kirakatában volt egy televíziós készülék, nagy látványosságnak számított, mindenki azt nézte. Én 8-9 évesen annyit tudtam, hogy nem élünk valami fényesen, de mi gyerekek másként láttuk a világot, mint a felnőttek. Mindenki lelkesedett, futball- és sportőrület volt, nem is nagyon akadt más. Szerencsére többször láthattam a legnagyobb csapatokat játszani a zsúfolt lelátó előtt. És sajnos a gyászra is jól emlékszem, amikor nem sikerült megnyerni a világbajnokságot.  

– Miként került kapcsolatba a fehérvári Aranycsapat Alapítvánnyal?

– Kű Lajossal a kilencvenes években ismertük meg egymást, amikor a kelet-szlavóniai magyarok lakta falvakba, Kórógyra, Szentlászlóra utaztunk egy öregfiúk csapattal és vittünk segítséget is. Aztán szervezni kezdte a Kárpát-medencei Összmagyar Diákbajnokságot. Nem kell őt bemutatni, aki ismeri, tudja, hogy amibe ő egyszer beleveti magát, azt biztosan megvalósítja. Azt is biztosan mindenki tudja róla, hogy Európa-hírű futballista volt. Jött az újabb ötlet, neki köszönhető, hogy Melocco Miklós elkészítette az Olimpiai Emlékművet. Biztosan sokan halottak róla, milyen kálváriák után került Fehérvárra a mű, de a lényeg az, hogy ma már itt csodálhatjuk meg. Méltó módon összegyűlhetünk mellette minden alkalommal, amikor valamelyik sporthősre, vagy jelentős eseményre emlékezhetünk: ilyen volt legutóbb például az alkalom Keleti Ágnes elhunyta után, vagy Grosics Gyula, a Fekete Párduc születésének napján. Az Olimpiai Emlékmű is jelképezi a város sportszeretetét, azt, hogy az egyesületek megmentése óta eljutottunk pár évtized alatt addig, hogy elnyertük a legsportosabb város címet. Mindenki büszke arra, milyen sikereket érnek el jégkorongozóink, futballistáink, öttusázóink, hogy van olimpiai bajnokunk.  

– Kű Lajos célja, hogy idővel az emlékmű igazi zarándokhellyé váljék. A város mit tud tenni azért, hogy a környezete méltó legyen azokhoz, akiknek a neve aranyozott betűkkel a kövön olvasható? Olyan, ahová a családok is eljárhatnak, és ne csupán a koszorúzók töltsék ott az időt?

– Jelenleg az emlékmű bár szép környezetben, de mégiscsak egy rét közepén áll, nincs sem parkoló, sem pad, pihenőhely, sem más, csak egy koszorút tudunk ott elhelyezni. Közel a sportközpont, a tó, minden adottság megvan ahhoz, hogy szép és méltó emlékparkot tudjunk kialakítani, olyat, amely méltó az olimpiai bajnokokhoz és az Aranycsapathoz. A terület a Városgondnoksághoz tartozik, felkértük a tervezőket, hogy készítsenek egy látványtervet, de a munkába be kell vonni az emlékművet alkotó Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművészt is. Az elképzeléseket egyeztetni kell a művész úrral, az áment neki kell kimondania a tervekre. Reméljük, egy-két héten belül ez megtörténhet. A város annyit tud segíteni, hogy biztosítja a területet, a többit majd még meglátjuk, de Kű Lajost ismerve bizonyosan méltó lesz a környezet az 1952-es Helsinki Olimpia immár Magyar Örökség-díjas dicsőségéhez. Azok, akiknek a neve ott szerepel az emlékművön, megérdemlik ezt.