„Édesanyák álltak egy-két hónapos babáikkal a karjukban, és sírt mindenki” – A kárpátaljai magyarság első napjai az orosz-ukrán háborúban

A kárpátaljai magyarság jövője a fiatalokon áll – vallja Dobsa István, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ifjúsági Szervezetének elnöke, aki a Mathias Corvinus Collegium (MCC) székesfehérvári képzési központjának meghívott előadójaként utazott Ukrajnából – egészen pontosan a kárpátaljai Beregszászról – Magyarországra, hogy elmondja a székesfehérvári közönségnek mindazt, amelyről nekünk még csak sejtésünk sem lehet. Mert bár híreket mindannyian olvasunk, magától értetődően tökéletesen más valamiről csupán csak olvasni, hallani, esetleg látni a televízióban, mint sem megélni. Dobsa István gyermeke félve bújt édesapjához a háború kitörésének éjjelén, mit sem tudva a hírekről, ámde érezve, hogy valami borzasztó dolog vette kezdetét.

A háború előszele

Bár Kárpátalját jókora földrajzi távolság választja el a fronttól, mégiscsak egy háborús ország része, így a háborús konfliktus elkerülhetetlenül érezteti hatását kilométerekkel odébb is. Jóllehet, eltévedt rakéta és dróncsapás  is érte már Kárpátalját, a toborzóplakátok pedig egymást érik az utcákon, a helyiek többnyire nyugalomban élnek. A háború az elmúlt három év alatt a mindennapok részévé vált. De hogy kezdődött mindez? Honnét ez az idegen „díszlet”? 

Az emberek tudták, hogy kiéleződött a helyzet az oroszokkal, de senki sem gondolta, hogy tényleg háború lesz – mondja Dobsa István. – Szerda volt, mikor az ifjúsági szervezet egyik eseményét tartottuk, s nagyjából harmincöten gyűltünk össze Makkosjánosiban a Helikon Hotelben és terveztük a jövőt. Programokat szerveztünk, hiszen az év elején jártunk. Azzal búcsúztunk el egymástól, hogy mindenki vigyázzon magára, s ha bárki bármit tud, jelezze. Hazatértünk és jött az éjszaka. Az akkor hároméves kisfiam szokása volt, hogy éjszaka átjött hozzánk aludni. Így tett február 24-én hajnai fél öt körül is: felébresztett, én pedig ha már fent voltam, a telefonomért nyúltam, és rutinból belepörgettem a hírekbe. Azokat a pillanatokat, míg élek, nem felejtem el. Szalagcímek hirdették, hogy várják a híreket, mely városokban hallanak még robbanásokat – meséli István, aki rögvest felhívta ismerőseit, s csak annyit mondott: – Srácok, elkezdődött. Háború van.

Az első napok, órák nagyon kaotikusak voltak. Akik nem olvastak újságot, nem követték a híreket, azok nem tudták, mi történt. Ukrajna nagyon nagy ország, hatalmasok a távolságok. – Emlékszem, másnap reggel anyukák kísérték iskolába a kisgyerekeiket, én pedig kirohantam, és kiáltottam nekik, hogy hát hová mennek? Hát háború van! Ők pedig szinte kioktattak, hogy mit gondolok én, nincs itt háború, hiszen minden csendes. Én pedig mondtam, hogy igen, még... Délelőttre aztán már mindenki tudta, mi történt. Szóltak a szirénák, a légiriadó – meséli István, aki ott volt akkor is, amikor pár órával később megérkezett az első menekülthullám, amely Ukrajna belsejéből, így például Kijevből indult el. Az emberek elárasztották a határátkelőhelyeket, volt, aki Magyarországra, volt, aki Lengyelországba vagy Szlovákiába próbált meg átjutni. István akkor kiment a hozzájuk legközelebb eső, beregsurányi átkelőhelyre. – Katasztrófafilm-jelenetet láttam magam előtt. Emberek százai, teljes zűrzavarban próbáltak átjutni a határon, amelynek áteresztőképessége nem bírta ezt a nyomást. Édesanyák álltak egy-két hónapos babáikkal a karjukban, és sírt mindenki. Közben egyre inkább teltek meg, nem a járdák, hanem a teljes útszakasz! Hiába jöttek rendőrök, hogy valamiféle rendezett sorokba irányítsák az embereket, nagyon nem tudtak mit tenni. Én is rémülten tértem haza, és elkezdtem gondolkodni, hogy most mi a helyes? Pakoljunk össze mindent? Mi fog történni? – meséli István, aki azt mondja, bár tudta, hogy nem fognak harckocsik vonulni a beregszászi utcákon, mert a földrajzi távolság és a Kárpátok ezt megakadályozza, de lesz-e egy masszív légitámadás? Dobnak-e le ejtőernyősöket, mint ahogyan tették azt Kijevben és más városokban? Mint mindenki, ő is tele volt kérdésekkel, amelyekre senki sem tudta a választ.

Kárpátalja a háború árnyékában

Az élet mostanra áttért abba a mederbe, amelyben folynia kell, mert egyelőre nincs más választása. A helyiek teszik a dolgukat, működnek az iskolák, a közintézmények. A toborzóirodák előtti tömött sorok összetétele átalakult: most már nem az önként hadba vonulók tartanak ki mindenáron, hanem azok, akik ilyen vagy olyan okra hivatkozva a felmentésüket kérik. Ilyenek például a nagycsaládosok, a pedagógusok és az önkormányzati dolgozók. Dobsa István is pedagógus mivolta miatt maradhat távol a fronttól, amelytől sokan igyekeznek még távolabbra jutni. István szerint mostanra talán 90-100 ezerre tehető a kárpátaljai magyarság létszáma. Jelentős részük ugyanis visszatért az anyaországba, és Magyarországon rendezkedett be. Sokan szeretnének visszatérni hazájukba, szülőföldjükre. De ki tudja, mikor térhetnek vissza, s ha haza is térhetnek egyszer, mi vár majd ott rájuk?

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Ifjúsági Szervezete folyamatosan próbál közösségi eseményeket szervezni mind Magyarországon, mind Ukrajnában. Dobsa István azt mondja, a kárpátaljai magyar emberek nagyon hűségesek hazájukhoz, és nagyon hazavágynak. – A háború kitörése óra rendszeresen lehet hallani arról, hogy tömegesen találkoznak valahol, és picit megsiratják a jelent, miközben arról álmodnak, hogy milyen jó lenne végigsétálni Beregszász főterén, újra találkozni a barátokkal, és meginni egy korsó sört a kedvenc helyükön. De ez most még távolinak tűnik.