Csurka intelmei és a torokszorító valóság

Utódjaik, akik egy újabb morális zsákutcába tévedve jobb híján most egy jellemhibás pszichopata szekerét tolják, az élő után holtat támadva háborodtak fel azon, hogy minap felavatták Csurka István szobrát. Az író-politikus jóval megelőzte korát, közéleti, társadalmi témákat feszegető elemzéseinek azóta sorra beigazolódott legfontosabb megállapításai talán túl korán mutattak irányt egy olyan nemzeti építkezés felé, amelynek korszakát éljük. Annak idején, kommunista emlőkön felcseperedett kollégáim – mivel érvekkel cáfolni nem tudták –, egész egyszerűen őrültnek nyilvánították őt. Hetilapját, a Magyar Fórumot utálkozva vágták le az asztalomra, jelezve, hogy ők azt a világért el nem olvasnák. Fasiszta! Antiszemita! Mindenkinek tanulságos volna azokat az elemzéseket újra végig lapozni. A vádaskodásokkal nem foglalkozva – az a vita sehová sem vezetne –, most csak egy példát citálok ide: évtizedekkel ezelőtt megjósolta, hogy délről északnak, keletről nyugatnak migránsok milliói indulnak el Európa felé. A háttérben megbújó erők által támogatott népvándorlás pedig lakosságcserét előidézve lassan, de biztosan tönkreteszi a ma ismert nyugati világot, ha nem teszünk idejében ellene. Azt is leírta, hogy ezt az önsorsrontó folyamatot belülről szolgálják ki olyanok, akik idegen zsoldban árulják el saját kultúrájukat, vallásukat, népüket – ha indulatos lennék, hozzátenném, hogy még a saját anyjukat is.

Nincs ezen semmi csodálkozni való, a magyar történelem bővelkedett rongy emberekben, mindig akadt barátja közöttünk annak, aki kést szorított a torkunkhoz. Ezeket általában úgy választják ki, hogy előnyt élveznek azok, akiknek nincs stabil értékrendjük, világnézetük, hitük, nincsenek morális gátlásaik, ha pedig még súlyos személyiségzavarral is küzdenek, ráadásul jellemhibáik miatt irányíthatók, már bontják a pezsgőt a gazdák, korunk tartótisztjei. A feladat kiválasztja az embert, az ember pedig orrhangon kiabálva megleli követőit, azokat, akik saját életük sikertelenségének hátterében kizárólagosan azorbánt látják, hiszen semmiért sem vállalják a felelősséget – ennek a pöcegödörnek a felszínét látjuk most.   

Tudta Csurka István jól, hogy mindig lesznek közöttünk olyanok, akik – székesfehérvári példánál maradva – becsukják Varkocs György várkapitány mögött a kaput, leírta, hogy jönnek majd és nem fogynak el. Amikor megjósolta, milyen lesz a migráció és miért eresztik ránk ezt a gyökértelen, dologtalan, agresszív tömeget, lehülyézték, szélsőségesnek nevezték még a nemzetben, kereszténységben gondolkodók közül is sokan. El sem tudták képzelni, hogy 2024 decemberében a szomszédunkban, egy bécsi óvodában a gyerekek hatvan százaléka már nem tud németül és nem merik kitenni a karácsonyfát. Nem hitték el, hogy mindig lesznek olyanok, akik a saját nemzetük ellen fordulva hatalomra törnek és jó pénzért habozás nélkül megteszik, amit várnak tőlük, nem törődve a következményekkel. Akiknek egy idő után már nem is marad választásuk, akik fékezett gondolkodással (na jó, ezt Kocsis Mátétól nyúltam le) hazudnak mindig, célt soha nem érve. Miközben ma sokan döbbenten nézik ennek a tiszás taknyosnak az ámokfutását, bizonyára visszasírják Kunczét és a haverjait, pedig azok is elég magasra emelték a magyargyűlölet zászlaját. Mert az idő szépít – tudjuk ezt mi, egykori kényszersorozott honvéd elvtársak mind.  

Amikor Csurka Istvánnal jórégen interjút készítettem a székesfehérvári Jókai utcában, ahol annak idején a városi televízió stúdiója volt, igyekeztem jól felkészülni és előre megírtam a kérdéseimet. Amikor leült az öreg, rám se nézett, mert addigra már annyira utált minden tévést és újságírót, hogy nem is próbálta leplezni. Aztán sorban feltettem a kérdéseimet, nagyjából arról, amiben most már nyakig ülünk. Ahogy múltak a percek, Csurka leszegett feje lassan emelkedni kezdett, jellegzetes mozdulatával beletúrt ritkuló hajába, megigazította orra hegyére csúszott szemüvegét, majd halkan megszólalt: „Magát hogy tűrik meg ezek, hogy ilyeneket kérdez?” Az „ezek” az akkori sajtó többségi összetételét jelentette, kábé nyolcvanöt százalékban liberális-baloldali-kommunista beágyazottsággal – ma Brüsszelnek és hazai lakájainak azért nincs nálunk sajtószabadság, mert ez az arány nagyjából fele-fele. Kaptam néhány újságírói nívódíjat a pályán töltött elmúlt negyven évemben – most már úgy érzem, Csurka István akkori megjegyzése mind közül a legértékesebb.