A sok mosolyban elbújik a szegénység

Kálló egy Árpád-kori település a délnógrádi vidéken, a falu a Cserhát vadregényes dombjai között bújik meg, még a Kéktúra útvonala is érinti. Szépségéből azonban nem sokat engedett látni a decemberi köd, amely nem tudta egészen eltakarni az utak és házak sáros, vigasztalan szürkeségét – persze minden egészen másként festett volna napsütésben. Az ezerhétszáz lakos közül hatszáz gyerek, így aztán egyazon oktatási intézményben, de két különálló épület fedele alatt tanulnak az alsó és a felső tagozatos diákok. A 2022-es adatok szerint a lakosság nyolcvanöt százaléka vallotta magát magyarnak és tíz százaléka cigánynak, azonban ez az arány a valóságban bizonyosan egészen más, a kisebbségi létben élők ennél sokkal többen vannak. Némi érdeklődés után megtudom, hogy Kállón nagyon sok a nevelőszülő, ugyanis ott ez a megélhetés egyik formája. Azonban azon a helyen is igazság, hogy aki keres, az talál, azaz mindig akad munka, lehet dolgozni, ha valaki szeretne. Sok férfi kőművesek mellett keresi a kenyerét, de ha egy másik lehetőség távolabbra esik, ott az autóbusz.

A helyzet hasonló, mint a felvidéki határhoz közelebb eső Endrefalván és Sóshartyánban. Ezek a falvak kedvezményezettjei annak a programnak, amit a kormány a leszakadó települések felzárkóztatása érdekében még 2019-ben indított útjára és korábban még nem tapasztalt sikerrel tart életben. A módszer lényege, hogy mindenhol úgynevezett Jelenlét Pontokat alakítanak ki, ahol a rászoruló családok különféle segítséget kaphatnak a szociális munkásoktól.

Mire lehet alkalmas egy Jelenlét Pont? Olyan ez, mint a hátrányos körülmények sivatagjában egy túlélésre esélyt adó oázis, a lemaradás tengerében egy nyugodt tervezést, felemelkedést segítő sziget. A módszer alapja a hosszútávú elkötelezettség. Az állandó bázis – általában ez egy állami segítséggel rendbe hozott ház gazdasági épületekkel, udvarral – kialakítása azt üzeni a helybélieknek, hogy senki nincs egyedül, és a segítő jelenlét nem átmeneti és nem távoli. A napi támogatással egy időben a különböző segélyszervezetekhez tartozó szociális szakemberek felmérik a hiányokat, a lehetőségeket és a vágyakat, ezekből aztán egy összetett beavatkozási terv készül, amely révén a legjobb esetekben személyre szabottan kezdődhet meg a felzárkóztatás.

A mindennapi megélhetési gondok közepette még hatványozottabb az igény az ünnepre, arra, hogy a gyerekek megkapják mindazt a figyelmet, amely szerencsésebb sorsú kortársaik számára annyira természetes, hogy a telefonjaik nyomkodása közben legtöbbször észre sem veszik azt.

A világ egyetlen Mikulásnagykövete, Kovács István maratonfutó, a Mikulásnagykövet Egészségmegőrző Környezetvédő Ifjúsági Sportegyesület elnöke mezőfalvai, aki nem véletlenül futott el egyszer Dunaújvárostól egészen a lappföldi Mikulásig a magyar gyerekek üzeneteivel. Az a vállalás sínre helyezte az életét és a vonat azóta is robog. Az évek elröppentek, de szívesen kerekedik fel és utazik most is, hogy népszerűsítse a futást és az egészséges életmódot, olyankor pedig felhívja a figyelmet a környezet, az állatok védelmének fontosságára is. Kovács Pista november végén kezdte el legutóbbi programját Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében, Nyírparasznyától Beszterecen át Tiszadobig járta a falvakat és tartott élménybeszámolót mintegy ezerhatszáz kislányt és kisfiút látogatva meg.

– Aztán szerdán Magyaralmáson és Sárkeresztesen jártam – mondta a FEOL-nak István. – Az alkalmak során magvakkal töltöttük fel a madáretetőt, majd sok-sok kérdésre adtam választ a lappföldi Mikulással való találkozásomról. Bármilyen meghívásnak örömmel eleget teszek, ha kíváncsiak rám és a történeteimre.

Ez a csupaszív, ma már nyugdíjas ember attól a legboldogabb, ha szeretettel és örömmel fogadják olyan gyerekek, akik halmozottan hátrányos körülmények között élnek. Ezért aztán december hatodikán – más meghívást lemondva – nógrádi, felzárkóztatásra szoruló falvakba is elutazott. Ismét magával vitte azt a fáklyát, amivel a pekingi olimpián futott, valamint Joulupukki lappföldi Mikulás jelmezét és meglepetésként labdával, kisebb ajándékokkal kedveskedett cserébe az énekszóért, a mondókáért, a rajzokért.

Sóshartyán már nem a Cserhát déli, hanem inkább az északi vége. Rákóczi fejedelem a maga szabadságharca idején egyszer ott tartott szemlét nógrádi katonái fölött. A falu elnevezése egy sós forrásra utal: állítólag a régi időkben nem kellett só a kenyérsütéshez, ha ahhoz az itteni vizet használták. A Jelenlét Pont a Mikulás napján gyerekek hangjától volt hangos, olyan kislányok és kisfiúk boldog ricsajától, akik a segítséggel nem csupán jó szót és megértést, de hosszabb távon reményt és esélyt is kapnak egy jobb élethez. Kovács István, a mezőfalvai Mikulásnagykövet onnan már semmit sem vitt tovább, az összes nála lévő labda és minden egyéb végleg Sóshartyánban maradt. Kiürült az autó. Amikor hazafelé indultunk, eleredt a hó, nekünk idén először rázta meg a szakállát István főnöke odafent. Amint óvatosan kikanyarodtam a latyakos, kátyús útra, láttam, hogy az egyik ház udvarán még mindig ki van feszítve a szárító kötél, rajta még akkor is, de már csuromvizesen ott lógtak a nyári ruhadarabok. Senkinek sem jutott eszébe beszedni őket.