2024.09.15. 18:00
A skorpióevéstől az isteni igazságokig
Ma megettem egy skorpiót. Nincs különleges íze, a legjobban talán a rákhoz lehet hasonlítani.

Buddha pekingi templomában
Fotó: feol.hu
De igazából nem ezért volt furcsa nap ez a mai, minden részletében már-már nem evilági. Mert úgy esett meg velem, hogy néhány óra leforgása alatt jártam tibeti buddhista kolostorban, a világ második Konfuciusznak elkötelezett templomában és katolikus Isten házában, ez pedig akárhogyan nézzük, három különböző vallást jelent. Utóbbi helyen kínaiul misézett a pap és bár nyilván egyetlen szót sem értettem meg, az idegen nyelvű szertartás latinban és magyarul azonos szavait viszonylag könnyedén be tudtam helyettesíteni az ismeretlen nyelvi környezet ritmusai közé.
Kint a sugárúton hullámzott a nép, egy, csak ezer években mérhető, egzotikus és titokzatos nemzet megannyi törzse – akiket azért rendesen megtizedelt Mao kommunizmusa –, ám bent, a templomi falak között valamilyen földöntúli módon terjedt el a békesség a térdeplő emberek között. A szürke falnak dőltem és beszívtam a soha vissza nem térő pillanat illatát.

Rendkívülinek éreztem ilyen rövid időn belül átélni a különböző módon imádkozók háláját és reménységét, akik ugyan három másféle úton, de valójában ugyanoda igyekeztek és ugyanazt keresték. Nagyon kezdő szinten, de ismerem a buddhizmus tanait, olvastam és talán értem Konfuciusz tanításait és tudom azt is, hogy a kínai bölcsek úgy tartották: bizony megváltozott az Ég Jézus születésekor.
Amikor kiléptem a távol-keleti nagyváros keresztény templomából, a magyar néni jutott eszembe, aki elutazásom előtt mesélt a férjéről, aki nemrégiben halt meg. Az idős asszony azóta sem tudta feldolgozni a veszteséget, egyetlen percre sem tudta elfelejteni a szeretetben eltöltött évtizedek pillanatait – elcsuklott a hangja és zokogott. Az ura otthon halt meg, ott feküdt a halálos ágyon és ő sokáig nézte az arcát. Csak nézte és nem tudott megszólalni, de még gondolkodni sem. Ahogyan nekem erre emlékezett, lassan felemelte a fejét, rám nézett és halkan azt mondta: „De én még soha nem láttam őt olyan szépnek, mint akkor.”
Mi volt a szépség titka? Ő már azt látta, amiben mindannyian reménykedünk. Talán csak egyszerűen visszamosolygott a feleségére, szeretett asszonyára a túlvilágról, odaátról.
Talán nem is olyan messziről, mint gondoljuk.
Így este, amikor elcsendesedik a keleti világváros – nagy valószínűséggel a világ következő vezető, első számú hatalmának fővárosa –, lassan megbékélek magammal és összegereblyézem a gondolataimat, összefújom őket, mint teszi azt rövidesen otthon is az őszi szél egy temető sarkában. Az utcában még mindig levest és halat esznek a környékbeliek, még mindig nyitva van a mindenes bolt, de ez a nap már a múlt, a következő pedig még nem jött el. Arra gondolok, hogy ugyanazt a szépséget látták ma az emberek Buddha, Konfuciusz és Jézus arcán. Ugyanazt a békét. Márpedig ha ez így van, akkor még maradt remény.
Nem hiába van minden. Talán még annak is lehet értelme, hogy ma megettem egy skorpiót.