Bűnök és hazugságok

Minap, amikor kiadták Putyinra a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsát, az eseményt azzal tiszteltem meg, hogy előkotortam a szekrény aljából az egyik régi pólómat, és magamra öltöttem. Kissé kopott rajta a kép, a nyaka jócskán kirojtosodott, ám mindez nem csoda, hiszen egy híján húsz éve vásároltam a bangkoki Khao San Road híres piacán. A pólón a kép a fiatalabbik Bush-t ábrázolja Hitler-bajusszal az orra alatt és egy rikítóan sárga Wanted felirattal: ez határozott jelzés arra nézve, hogy a ruhadarab készítője, árusítója és viselője börtönbe való bűnözőnek tekinti az amerikai elnököt. Általános véleménynek bizonyult ez világszerte abban az időben, hiszen bebizonyosodott, amit egyébként is tudott mindenki. Nevezetesen az, hogy semmiféle tömegpusztító fegyver nem volt Irakban, így az ott folytatott háború egy arcátlan hazugságra alapult, amelynek sok tízezer polgári áldozat és egy máig vergődő ország fizette meg az árát. Nem lehetett véletlen az sem, hogy a fogságba esett Szaddam Huszeint mielőbb ki kellett végezni, esze ágában sem volt senkinek a Nemzetközi Büntetőbíróság elé állítani, mert ott még olyat mondott volna, ami kényelmetlen. Nem ok nélkül ölték meg tárgyalás nélkül a líbiai vezetőt, Moammer Kadhafit és Osama bin Ladent, az egykori CIA-ügynököt sem. Irakba, Líbiába és Afganisztánba azzal a felkiáltással ment rendet csinálni a nyugat, hogy ajándékként viszi el a népeknek a demokráciát: az eredményt látjuk mindhárom helyen. Nem mintha sokra mentünk volna egy előítéletes bírósági tárgyalással: a nürnbergi per során a győztesek úgy tettek igazságot, hogy saját bűneiket – például az atombomba bevetését, vagy a polgári lakosságot célzó tűzviharokat, a terrorbombázásokat – szóra is alig méltó, szükséges rossznak tekintették. Az ilyen eljárás persze nem menti a mostani gyilkosságokat, csak éppen komolytalanná tesz minden szót, amely részrehajlás nélküli igazságszolgáltatásnak hazudja a politikai bosszút, a hatalmi játszmákat. Ha nem egyforma a megítélés, ha átlátszóan kettős mércét alkalmaznak – mint teszi azt pitiáner módon az Európai Unió hazánkkal szemben az összes lehetséges alkalommal –, nem tehetünk mást, mint azt, hogy Napóleonnak adunk igazat. Neki nyilvánítják a mondást: „A történelem egy csokor hazugság, amiben sokan megegyeznek”.