Lippai tábornok múltidézése a tiszti kaszinóban

Lippai Péter dandártábornok igen változatos katonai pályafutás, egyebek mellett afganisztáni külszolgálatok után lett tavaly novemberben a Magyar Honvédség Szárazföldi Parancsnokságának parancsnoka, majd a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kar megbízott dékánjává nevezték ki, de családjával továbbra is Székesfehérváron él.

A Fehérvár Tiszti Kaszinó Honvéd Hagyományőrző Egyesület 2009 májusában sok társadalmi munkaóra után adta át a helyőrségtörténeti gyűjteményt, ahol minden hónapban egy alkalommal foglalkozásokat rendeznek, előadásokat, találkozókat tartanak: ezeket Kaszinó Esteknek nevezik. Az egyesület nagyjából hetvenfős tagsága a helyőrségben dolgozó, Székesfehérváron élő katonákból, rendőrökből, a büntetés-végrehajtás területén tevékenykedőkből, katasztrófavédelmi szakemberekből áll: aktívak és nyugállományúak, fiatalabbak és idősebbek egyformán akadnak közöttük. Foglalkoztak már a csendőrség és a rendőrség történetével, a Nagy Háborúval és a második világháborúval, miközben továbbra is gondozzák a helyőrségtörténeti emlékgyűjteményt. 

Lippai Péter nem csak utazóként és történészként járt a Don-kanyarban, az egykori csaták helyszínén, felkérésre lényegében katonai szakértőként is közreműködött egy film megszületésében, hiszen együtt tartott a csapattal egy forgatócsoport is. „A hadtörténelem nem lehet öncélú, az mindig példatár a jövőre nézve”, kezdte előadását a tábornok kijelentve, számára meghatározó élményt jelentett 2011-ben a doni út. Vonattal Moszkván keresztül jutottak el a helyszínre, éppen az egykori nyári hídfőcsaták idején – csak éppen évtizedekkel később. Többnyire nagyjából azon az útvonalon haladtak, mint annak idején a 2. Magyar Hadsereg, csak a honvédek az utolsó több száz kilométert gyalog tették meg. Az ott töltött napok során eljutottak a legkeletibb pontra, ahol harcolt magyar katona a Don-menti arcvonalon és találkoztak olyan egykori szovjet tisztekkel is, akik aktív éveikben Székesfehérváron szolgáltak.

A Don-kanyarban három hídfőt alakítottak ki a szovjetek, ebből kettőt sohasem tudtak a magyarok elfoglalni, a harmadikat is csak nagy veszteségek árán. Lippai tábornok és útitársai meglátogatták a scsucsjei hídfőt, majd a 19. hadosztály állásait, ahol megtalálták az egykori lövészárkok rendszerét, felkeresték a támpontok maradékát. Egy emlékhelyre is eljutottak azon a magaslaton, ahol áttörték a magyar állásokat: a helyen ma egy T-34-es harckocsi áll, amit a közeli folyóból emeltek ki a háború után. Megvizsgálták az árkokat, a harcászati gerincet, a tüzérségi állásokat. A katonai szakember számára szabályosan kirajzolódtak a támpontok, a reteszállások – minden olyan részlet a tájban, amely másnak csak egy gödör, vagy csupán egy magaslat. Aztán később meglátogattak egy másik acélszörnyet, egy ritkaságszámba menő rohamlöveget: parancsnokát Sztyepán Zelenszkíjnek nevezték (a névazonosság nyilván csak a véletlen műve), és a magyar harckocsizókkal vívott tűzpárbaj során veszítette életét. A korabeli fotók az egykori pusztítás helyszíneit mutatták.  

Lippai Péter hadtörténész-tábornokot a doni út során mélyen megérintette a múlt, a történelem: de aktív katonaként azt is pontosan tudta, hová kell mennie, ha az egykori parancsnokok fejével akar gondolkodni. Nem mellesleg talált egy éles lőszert tartalmazó golyószóró tárat, de nem csak a tárgyak meséltek szótlanul, tapasztalatuk szerint szinte kivétel nélkül nagy barátsággal fogadták őket a helybéliek. Akik elmondták, hogy az 1943-as tavaszi áradáskor az orosz és magyar katonák csontjait egyformán kimosta a víz, a földi maradványok pedig együtt úsztak a folyóban. A doni oroszok attól kezdve úgy gondolták, az elhunyt katonák holtukban egymás bajtársaivá váltak.