Máig hűen őrzik Lukács József emlékét egykori tanítványai

A történet érdekessége, hogy a piarista paptanár emléktáblája nem Fehérváron, hanem Enyingen áll, az ottani iskola falát díszíti. Az 1953-ban végzett telekis osztály tagjai máig meleg szívvel, hálával emlékeznek egykori osztályfőnökükre, bízva abban, hogy emléke egykori iskolájukban is örök érvényűvé válhat.

Az akkor még Teleki Blanka Leánygimnáziumként működő intézménybe, Lukács József osztályába járt Tóth Anna is, aki a 70 éves osztálytalálkozóra készülve örömmel mesélt egykori osztályfőnökükről, akitől a kötelező tananyagon túl az életről is rengeteget tanulhattak. Mint mondja, már az osztályfőnökkel való megismerkedése is örök emlék maradt. Tóth Anna enyingi származásúként egy fővárosi internátusból került a fehérvári iskolába.

– A Baár-Madas államosítása után elszórtak bennünket az ország különböző iskoláiba. Enyingiként így kerültem a Teleki Blanka Leánygimnáziumba, ami akkor még az István tér 4. szám alatt volt. Enyingről jártam be, akkoriban még nem volt buszközlekedés minden nap. Amikor első nap megérkeztem Fehérvárra, kerestem, hogy hol van a Teleki. Az István téren megszólítottam egy bácsit, hogy tessék engem eligazítani. Azt felelte: „Én is oda megyek, kislányom.” Kérdezte honnan jöttem, mondtam neki, hogy Enyingről. Akkor ő már tudta, hogy ki vagyok, tudta a nevemet, ugyanis mint kiderült, a leendő osztályfőnökömet, Lukács Józsefet szólítottam meg. – emlékezett Tóth Anna, akit új osztálya is azonnal befogadta. Mint mondja, egy nagyon jó összetételű osztályba került.

– Józsi bácsi matematikát és ábrázoló geometriát tanított nekünk, emellett olyan iránymutatásokat is adott számunkra, amelyek egy életen át elkísértek. Mindig mosolygott, példaértékű volt számunkra az ő munkabírása. – mondja egykori tanárukról, akire igazi példaképként tekintett osztálya. A közös munka azonban a középiskola negyedik évében hirtelen megszakadt.

– 1953. március 9-e volt. Józsi bácsi bement a tanáriba és utána többé nem jött be az osztályba. Az érettségi évében ott maradtunk tanár nélkül. Pár nap múlva megtudtuk, hogy letartóztatták. Azt is megtudtuk, hogy a fehérvári börtönben van. – emlékezik Tóth Anna.

S hogy miért, miként került Lukács József börtönbe, arról így írnak hivatalos életrajzában: „ A Teleki Blanka Leánygimnáziumban kiegyensúlyozott embersége és komoly szaktudása miatt nagy megbecsülésnek örvendett. Egyik fiatal tanártásra azonban visszaélt bizalmával és nyilatkozatai alapján súlyos helyzetbe döntötte: nyolc hónapig vizsgálati fogságban volt Székesfehérvárott, huszonnégy hónapot pedig Márianosztrán kellett eltöltenie. (…) Aránylag töretlen kedéllyel és egészséggel került szabadlábra 1955. szeptember 22-én.”

A börtönévek után Lukács József visszatért Székesfehérvárra, ahol átmeneti megoldások után éjjeli őrként, raktárosként, majd anyagbeszerzőként dolgozott. 1965-ban újból alkalmazták korábbi munkahelyén, a Teleki Blanka Leánygimnáziumban, majd egy évvel később kihelyezték Enyingre, az ottani általános iskolában, majd gimnáziumban tanított egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig. Az iskolavezetésben való jártassága, precizitása miatt egy időre igazgatóhelyettes is lett.

– Enyingen néha találkoztunk az utcán. Amikor arról kérdeztem, mi történt vele, soha nem mesélt a börtönben töltött évekről. Mindig azt mondogatta, jó dolga volt, jól bántak vele. Nem akart beszélni róla. – tette hozzá Tóth Anna, aki nyugdíjazása után egy volt osztálytársával karöltve kezdte felkutatni egykori osztályközösségük szétszéledt tagjait. Azóta rendre öt évente találkozik az egykori telekis osztály, immáron az érettségi 70. évfordulójának ünneplésére készülnek.

Osztályfőnökük emlékét azóta is szívükben őrzik, 2018-ban az enyingi iskolában emléktáblát állíttattak Lukács Józsefnek, az alkotás Kató Balázs keramikus munkája.

– Fájó pont számunkra, az osztály számára, hogy a Teleki Blanka Gimnázium nem vesz tudomást arról, hogy volt egy ilyen értékes tanára, aki emberileg és szakmailag is magasan a paptanárok felett állt. Józsi bácsi életrajzát már évekkel ezelőtt elvittem a Telekibe, szerettük volna, ha ott is emléket állítottak volna neki. Úgy tudjuk, az életrajzot eltették az archívumba… – zárja a beszélgetést Tóth Anna, s mind mondja, az osztályközösség még nem adta fel a reményt. Bíznak abban, hogy tanáruknak a megyeszékhelyen is méltó emléket állíthatnak.