Csanádi Imre cikke a karácsonyi népszokásokról 1948-ból

Az orosz hadifogságból hazatért Csanádi Imrének talán ez az első néprajzi írása. A néprajzhoz a későbbiekben sem lett hűtlen. Harmadikos gimnazista voltam, amikor kezembe került a székesfehérvári Vörösmarty Társaság Fehérvár című, 1955-ben kiadott irodalmi és helytörténeti antológiája. Ebben Csanádi Imrétől két írást olvastam, amelyek későbbi hivatásom, a néprajzi kutatás felé irányították figyelmemet. Népdalgyűjtők Fejér megyében című cikkében Székely Sándor XIX. század közepi csákvári, Bartók Béla baracsi, Kodály Zoltán csabdi és mányi népdalgyűjtéseiről számolt be. A Zámolyi parasztdalokról megjelent cikkét nem kis büszkeséggel olvastam, hiszen ez teljes egészében szülőfalunkról szólt. Az történt ugyanis, hogy Csanádi Imre az 1950-es évek első felében egy magyar népballadáskötet kiadására társult Vargyas Lajos néprajzkutatóval. Azzal a reménnyel indultak el Zámolyra, hogy az új kötethez majdcsak találnak ott néhány szép balladát. Megénekeltették az öregeket, de zámolyi gyűjtésükből csupán egyetlen balladás dal két változatának szövege került be a kötetbe, az is csak az egyes balladákat magyarázó jegyzetek közé. Amit gyűjtöttek, azt Csanádi Imre közölte a Fehérvár antológiában. Legjobb zámolyi nótafájuknak Tatai Simon Józsefet tartották, akit én is személyesen ismertem. Egy fiatal rokona kertszomszédunk volt, akihez hetente ellátogatott, így gyakran láttuk őt, amint botjára támaszkodva házunk előtt ballagott. Édesapám meg is jegyezte egyszer, hogy a József bácsi nemcsak nagyon szép kosarakat tud kötni, hanem híres nótás is. Örömmel olvastam Csanádi Imre cikkében Tatai Simon József zámolyi parasztdalait, amelyek egy részét lakodalmakból, pinceszerekről már magam is ismertem. Nem felejtettem el azóta sem ezt a strófát:

Valaki jár a kertembe,
fekete galamb képibe,
szedi virágomnak színét,
rozmaringomnak tetejét…

Csanádi Imre e két írásának nagy szerepe volt abban, hogy még 1968 nyarán néhány somogyi népballada lejegyzésével magam is elindultam a néprajzi kutatás felé.
Csanádi Imre és Vargyas Lajos Röpülj páva, röpülj című, 1954-ben megjelent balladáskötetét viszont csak a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen ismertem meg, amikor 1971-ben, mint másodéves néprajz szakos hallgató Ujváry Zoltánnál a magyar népballadáról hallgattam előadásokat. Örömmel vettem a kezembe földim könyvét, amelyben számos Fejér megyei: csákvári, forna-pusztai, táci balladát is felfedeztem. Arra a következtetésre jutottam, hogy a terepen való néprajzi gyűjtés Fejér megyében sem reménytelen vállalkozás. 
Egy évvel később, 1955-ben adta ki az Ifjúsági Könyvkiadó A magyar költészet gyöngyszemei sorozatában a Magyar népballadák című könyvecskét, amelynek túlnyomó részét a Röpülj páva, röpülj kötet anyagából válogatta Csanádi Imre. Szendre báró leányának balladáját Tácon, Bogár Imre híres betyár balladáját a Tolna megyei Tüske-pusztán maga gyűjtötte. Gyűjtői tapasztalata nyomán említette a balladáskönyv előszavában: „Balladát ma már egyre ritkábban talál a kutató… De apáink feledéstől megmentett, tudós és lelkes kutatók följegyzésében megmaradt régi költészete ne legyen többé az enyészeté. Azt közkinccsé kell tennünk, meg kell ismernünk…” 
Húsz évvel később, 1975-ben már a székesfehérvári István Király Múzeum néprajzkutatójaként dolgoztam, amikor megjelent a Kortárs folyóirat zámolyi száma. Itt Csanádi Imre magáról, a családjáról, de szülőfalunkról is számos olyan adatot, megfigyelést közölt, amelyek az én kutatómunkám számára is igen hasznosnak bizonyultak.
Összegyűjtött versei 1975-ben és 1989-ben kerültek könyveink közé. Verseinek veretes magyar nyelvét akkor már jól ismertem. Mindkét kötetét néprajzi szempontból is feldolgoztam: megjelöltem bennük a népszokásokat, a népélet egyes részleteit bemutató verseket. Karácsonyi pásztorok című versében például a pásztorok karácsonyi köszöntését, adománygyűjtését énekelte meg, amely Zámolyon egészen a második világháborúig szokásban volt. Karácsonyi cikke hatására felidéződnek bennem sorai:

Karácsonyi pásztorok,
                  pásztorok,
azok pattogtatnak,
azok durrogtatnak,
azok tülkölgetnek,
azok tutulgatnak,
azok kolompolnak,
azok csilingelnek,
zörgetik a kiskapukat,
háborítják a kutyákat,
házról házra járnak,
pohár borért köszöntenek,
kalácsért kántálnak.

Csanádi Imre karácsonyi népszokásokról szóló cikkét ezen a hetvennégy évvel későbbi karácsonyon ajánlom Olvasóink figyelmébe és szeretetébe.

Karácsonyi népszokások

Nem hiába ráérő idő karácsony tája: a régi falusi elhagyatottságban csak úgy burjánoztak ilyenkor a legkülönbözőbb hiedelmek, szokások, babonák. Különösen az éjféli mise harangszavát dongják körül ‒ mint lámpát az esti bogarak, lepkék ‒ a régi világ furcsábbnál-furcsább, néha bájos, néha meghökkentő szüleményei.
Ilyenkor fenyegetik meg a gyümölcsfát, hogy jobban teremjen, ilyenkor szólalnak meg a barmok emberi nyelven az istállóban, és tárgyalják meg a házban lakozók jövő esztendei sorsát. Ilyenkor válik a kút vize egy szemhunyásnyi időre színtiszta borrá, s aki szerencsés és ezt az egyetlen pillanatot eltalálja, szépséget és pusztíthatatlan egészséget hörpinthet belőle. Az almafa ágai-bogai közül ilyenkor pillanthat be a földi halandó a mennyek országába, és kifülelheti, hogyan zengedeznek az örök fényességben az angyali karok. Akiben viszont van annyi kurázsi: álljon föl a templom közepén a 13 napig 13 különböző darabból tákolt Luca-székre, s megismerheti az éjféli misére betipegő vénasszonyok sorában a boszorkát. Hanem aztán szedje nyakába a lábait, iramodjon a székével gyorsan haza, vágja bele a lángoló kemencébe, mert különben elkapják az utána loholó gonosz lelkek és koldust csinálnak belőle örök életére.
*
Az eladó lányok, pártában maradottak is karácsony szent éjszakáján próbálják megkörnyékezni a szerencsét, hátha biztosabban bekötné valaki a fejüket. Özvegy menyecskék, hajadonok kapják magukat az éjféli mise után, s kipenderednek a kiskapuba, pirosalmát eszegetni. Az első nőtlen férfi ember, akit a szerencse vagy szerencsétlenség feléjük irányít, föltétlen oltárhoz vezeti őket. 
Mások különböző férfineveket gyúrnak gombócokba, aztán fölteszik főni. Amelyik gombócot legelőbb földobja a víz, kikapják puszta kézzel, s már tudják is, hogy fogják hívni jövendőbelijüket.
A türelmetlenebbek disznóvályúban mosakodnak miséről jövet, mert ez is csalhatatlanul házasságba vezet. Meg sem kell törülközni, ‒ álmukban leendő hitestársuk személyesen megteszi helyettük. 
S mit tesz a szegény lány, ha már kiszemelt magának valakit, de az a valaki nem sok hajlandóságot mutat? Erre is megvan az orvosság a karácsonyi misén. Néhány szem kölest szór legénye csizmájába a templomban ‒ vagy ha tetszik tökmagot ‒, akkor az eredmény biztos. Legalább is van, ahol így tartják.

*
A karácsony persze nem karácsony a betlehemi pásztorok nélkül. Ők köszöntötték az első karácsonyon is a Szegények Királyát ‒
juhok, barmok pásztori
nem is e tündéri világnak földesurai.

A küszöbön pásztoraival együtt belépő, öregapónak öltözött legényke a tréfa hangján egy-két igazságot is orra alá dörgöl az éven át fukar cselédet koplaltató nagygazdának:

Süttödős, koppantós, kalácsos estét gazda!
Van-e ölögendő sült kóbász, szalonna?
De nem ám avval a mérges tormával meghintett haluska,
Hanem ezeknek a szegény pásztoroknak egy pár húsocska!

Társa már a borra is célzásokat tesz:

Gyűjjön kend bé, öregapánk!
Nyújtja gazdánk csutoráját,
Vegyük ajándékát.
*
Karácsony elmúltával az ünnepekből nem is olyan könnyű kifogyni. De még el sem múlt, fölhangzik a köszöntő gyerekek rigmusa:

Megjöttünk mi jó este,
István köszöntésire.

Parasztember szívesen igazítja nevét a téli szentekéhez, mert ilyenkor megtarthatja jobban a napját. Másnap a rigmust már János nevére fordítják. Aszerint is folytatják:

János, légy egészségben,
Köszöntünk reménységben.

Aprószentekre újra változik a mondóka: „Egészséges, friss légy, keléses, nyavalyás ne légy az újesztendőben!” Ha eladó lánynak szól a szíves kívánság, hozzásorolják még: „A farsangra asszony légy!” Mindez élénk vesszősuhogás közepette megy végbe ‒ a megvesszőzés hozzájárul ahhoz, hogy a jókívánságok hathatósabbakká váljanak.
Így élt, szórakozott magára maradtan a falvak népe a hosszú karácsonyi éjszakák unalmában ‒ a karácsonyon túl a ritkán látott kalácson jártatva gondolatát:

Hej karácsony, karácsony,
van-e kalács a rácson?
Ha nincs kalács a rácson,
mit ér az a karácsony?

Csanádi Imre