Évtizedek munkáját gyúrták egy címbe

Milyen érzés díszpolgárnak lenni?

Különös és persze nagyon jó is egyszerre. A régi időkben, kisfalusi környezetben nem szoktunk sem dicséretet, sem jutalmat várni. Magam is elkövettem azt a hibát pályám során, hogy azt hittem egy köszönöm, egy simogatás, egy osztályzás kifejezi elismerésem. A díszpolgári cím kissé váratlanul, egyben meglepetésként és büszkeségként ért. Az igazi büszkeséget az jelenti, hogy éppen azoktól kaptam, akikkel több évtizede együtt dolgoztam. Akiket közel 3 évtizede, néha aggódva, de többnyire örömmel, szeretettel tartok az emlékeimben. Fontos, de nem a legfontosabb, hogy hányas osztályzatot kaptak nálunk, vagy máshol. Lényeg az, hogy iskolánk falai közt becsülettel végző emberek cseperedtek. Lehetőségünk szerint felnőttként is figyelemmel kisérve sorsukat tapasztaltuk, hogy gyermekeink, mert magunk közt a saját gyerekeink és az unokáink mellett őket is így neveztük, sikeresen helyt álltak, mind magánéletben, mind a közéletben vagy akár a munkahelyen. Van, amikor többes számban szólok, ám ez nem véletlen. Több mint 6 évtizeden élt mellettem életem másik fele, aki majd 4 évtizedig az iskolában, a kulturális életben, a közéletben egyaránt ott állt és dolgozott mellettem vagy mögöttem.

Hogy érzi melyik töltötte ki jobban az életét a pedagógusi pálya, vagy a közösségért végzett tevékenység?

Az iskola és a kulturális élet az első, ám egy ilyen kis faluban alig kehet elválasztani ezeket a területeket, hiszen a szülők a társadalom jelentős rétege. A helyben lakó pedagógussal szemben elvárás, hogy részt vegyen valamilyen szinten a közösségek valamelyikének vezetésében. Napközben az iskola, a gyerekek elvárásainak kell megfelelni, este pedig a társadalom igényeit kell kielégíteni. Ezek mellett az is megeshet, hogy mire rádöbben az ember, mint én annak idején, addigra állami, politikai szerv kérésére, elvárására további feladatokat vállal. Utóbbira úgy emlékszem vissza, hogy először mindig a feleségeket győzik meg, mert nekik legyőzhetetlen az agitációjuk. Mondják: -Csináld, segítek! Így jött a tennivalók közé a települési tanács, illetve a Végrehajtó Bizottság. Utóbbi vezetőjének halálát követően rám maradtak az elnöki feladatok. Az akkori ígéret szerint 2-3 hétre, és az ígéret lejártakor a készség megvolt, vagyis, ha szerzek valakit magam helyett, azonnal felmentenek, ám ez csak hónapok után sikerült. Így ismertem meg a falu sok ügyét a személyes panaszoktól a gyermek és családvédelemig. Nem panaszként mondom, mert a kollégák segítségére mindig számíthattam.

Most mesze él attól a szeretett településtől, ahonnan az elismerést kapta. Mennyire maradt a távolság ellenére velegi?

Nagyveleg élete, sorsa fejlődésének mozzanatai ma is figyelmem mindennapi része. Sajnos egészségügyi állapotom miatt cselekedni már nem tudok. A szívműtétek utózengései miatt minden igyekezetem ellenére sem leszek már minden nap fiatalabb. Ennek megfelelően itt vagyok, felügyelet alatt, mint a rossz gyerekek és ezt nagyon sajnálom, ugyanis nagyon szeretem Nagyveleget és nem csak számomra volt mindig fontos a település. Feleségem utolsó kívánsága az volt a kórházban: -Vigyél haza Nagyvelegre! Sajnos nem tudtam eleget tenni ennek a kérésnek.