Néhány köpés pokolra vetette - Megrázó szembesülés a múlttal (videó, képgaléria)

Út a haláltábor és az emlékek felé

„Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon, s ont monoton bút konokon és fájón”, írta Paul Verlaine. Ezt a sorát az Őszi chanson című versnek hadműveleti jelszóként használták a második világháborúban, a világégés során, amely kegyetlen veszteséget jelentett a magyar hazának: nemkülönben az, ami utána jött. Az őszi napon, amikor a fák lombkoronájába már vöröst és sárgát festett az idő múlása, ezek a sorok jutnak eszembe, amikor a Mátrában rákanyarodok az egykori recski kényszermunkatábor felé vezető keskeny útra. A szürke aszfaltcsíkra a fák két oldalról árnyékot vetnek, majd ezek az árnyak, mintha az egykori rabok szellemei lennének, egészen a kapuig kísérnek.

A bejárat deszkáin néhány koszorú, széltépte nemzeti szalag, bent, a mai múzeum területén egy kerítésszakasz még az eredeti. Én már nem először járok a pokoli helyen, mindjárt eljöttem, amint lehetett őszintén írni róla a rendszerváltás idején. Most egy közeli szállodába vetett egy feladat, és az egyik munkatársamat rávettem, jöjjön el velem egy sétára, történelmi időutazásra. Olyan útra, amilyet szerintem minden magyarnak kötelessége lenne megtennie legalább egyszer az életében.

Ahogy belépünk, mellettünk egy őrtorony magasodik, kissé odébb lépve pedig emlékmű mindazok nevével, akik itt raboskodtak egykor. A táblák szélén kis feliratot veszek észre, ami arra figyelmeztet, hogy ha lehet, senki ne karcoljon újabb nevet a táblákra, inkább vegye fel a kapcsolatot az egykori politikai foglyok szervezetével, ők majd pótolják a hiányt. Ez nyilvánvalóan arra utaló jel, hogy elég sokáig, sőt, talán még mindig lehetnek olyanok, akik hiányoznak a felsorolásból: hatásosan működött a kommunisták azon törekvése, hogy kitöröljék tevékenyégük természetének e gyászos bizonyítékát. 
Akivel eljöttem, szótlanul olvassa a neveket, és mint oly sokaknak – furcsa ez a kényszer, amit magamon is tettem értem már oly sokszor –, önkéntelenül az ő tekintete is végigfut azokon a sorokon, ahol a sajátját keresi. A „K” betűknél. Aztán egyik pillanatról a másikra a döbbenet fátyla borítja el az arcát: a saját családnevét látja, mellette egy férfi keresztnévvel. Kereskedő Jenő – ez áll a táblán. Mintha megroggyanna a térde, de lehet, hogy ezt csak én képzelem. Egészen más hangon beszél ezután. Lehetséges volna, hogy ő… a rokonom?

Ezután bejárjuk a tábort, elmondom, amit tudok az ott történtekről, látjuk a visszaépített barakkot, a büntető gödröt, az eredeti szögesdrót darabját. A múzeumban lévő listán ismét megtaláljuk a nevet, amely elég ritka ahhoz, hogy gyanakvása megalapozott legyen. Ott helyben megkeresem az interneten egy elektronikus könyvtár segítségével Böszörményi Géza „Recsk 1950 – 1953, Egy titkos kényszermunkatábor története” című könyvében a Kereskedő Jenő nevét, amely mellett először ennyit találok:

„Volt rab. Huszonegy éves szabósegéd volt, amikor 1950-ben letartóztatták. Recskre internálták. 1953-ban szabadult. Utána szabóként dolgozott nyugdíjazásáig. Az interjú készítése idején Budapesten élt. Elhunyt.”

Mint később kinyomoztuk, ő munkatársam kecskeméti újságíró édesapjának az unokatestvére volt.

Az ávósok túltettek a nácikon

A Rákosi-féle kommunista diktatúra munkatáborai közül Recsk volt a legkegyetlenebb. A magyar Gulágon 1950-től három éven át bírósági ítélet nélkül másfélezer politikai fogoly raboskodott, akikkel nem kellett elszámolniuk az ávós pribékeknek. Szenvedett ott szociáldemokrata (Faludy György), egykori horthysta katonatiszt (Tabódi István és Kéri Kálmán), papok, grófok, nagygazdák, bárki oda kerülhetett, aki vétett a kommunista rendszer ellen, hazafinak számított, harcolt a szovjetek ellen, vagy – ahogyan azt mondani szokták – csak rosszkor volt rossz helyen. Ezek a táborok közvetlenül a Péter Gábor vezette Államvédelmi Hatóság irányítása alatt álltak.

A recski lágert groteszk módon az ország egyik legszebb területén, egy birkalegelőn alakították ki, szó szerint ólakban tartották az első foglyokat, nekik kellett felépíteniük a későbbi barakkokat. A tábort egy háromméteres, kettős drótkerítés vette körbe, annak mentén ötven méterenként őrtornyokat ácsoltak, így aztán az évek során csupán két embernek sikerült megszöknie. A munka szabotálásával és a többnyire kitalált fegyelmi vétségekkel vádolt rabok megbüntetésére egy épületet elkülönítettek, de a kínzás érdekében volt, hogy csak vizesgödörbe lökték a gúzsba kötött szerencsétleneket. A hely szellemét jól jellemzi a tény, hogy Recskre még az őröket is büntetésből vezényelték: azok az ostoba barmok kéjes kegyetlenséggel gyötörték azokat, akik minden morális szempontból különbek voltak náluk.

Pedig az aljas bánásmód nélkül is elég kihívást jelentett a napok túlélése. Hajnali öt órától estig kellett  követ törniük a bányában, amitől egyre gyengültek, hiszen tudatosan éheztették őket. Aki nem bírta ki élve a földi poklot, azon már Sztálin 1953-as halála sem segített. Az örvendetes esemény után felszámolták a lágert, amelynek volt olyan lakója, aki előtte megjárt náci koncentrációs tábort is, de Recsket tartotta szörnyűbbnek. A kommunisták megpróbálták eltüntetni a nyomokat, mindent igyekeztek a földdel egyenlővé tenni. Az emlékezetet azonban nem lehetett megölni: idővel visszaemlékezések jelentek meg előbb nyugaton, majd később itthon is, a rendszerváltozás idején pedig a recski tábort emlékhellyé alakították át.

A katona, az író, a szökevény és a bicskei pap

A legnevesebb rabok egyike Kéri Kálmán volt, a tüzértiszt, aki a világháború végén vezérkari ezredesként szolgálta az I. magyar hadsereget. A vereség után előbb leszerelték, majd Recskre került.  Túlélte, ám 1953-ban, a tábor feloszlatásakor bíróság elé állították, négy és fél évre ítélték. Sosem tudott szabadulni stigmájától, még az Astoria szállodában is dolgozott, mint éjjeliőr. Talán bízott valamiben, mert hagyta magát beszervezni, de semmitmondó jelentéseket írogatott. A rendszerváltás után rehabilitálták, vezérezredes, majd az első szabadon választott parlament legidősebb képviselője lett: ez talán némi elégtételt jelentett számára.

Faludy György jelentős írónak és költőnek számított már a harmincas években, Villon átköltései mellett talán a Pokolbeli víg napjaim című könyve a legismertebb. Született kalandornak számított, élt Párizsban, majd Marokkón át az Egyesült Államokba távozott. A háborúban az amerikai hadsereg katonájaként harcolt a távol-keleti hadszíntéren, 1946-ban tért haza és a Népszava újságírójaként helyezkedett el. Amerikai múlt, szocdem kötődés? Na, ezt ne tovább, mondták a csaknem elvtársai, ezért 1950-ben letartóztatták és Kistarcsára, majd Recskre internálták. A táborban szellemi ereje nem csak őt magát, de sok rabtársát is megmentette a pusztulástól: fejben írt verseket, ezeket megtanulta és felmondta. Az 1956-os forradalom ismét nyugatra sodorta, de hazajött, a rendszerváltás után haláláig – 65 évvel fiatalabb párjával, több férfi után akkor egy nővel – itthon élt. Életének egy fejezete nekünk, székesfehérváriaknak nem annyira szép emlék, mert az ő vezetésével döntötték le 1947-ben Prohászka Ottokár püspök szobrát a fővárosban. (A szobor fő alakja ma a fehérvári Prohászka emléktemplom mellett látható.) Egy nagyon tehetséges balos volt, akit aztán majdnem megettek a még balosabbak.

Michnay Gyula sorsa sem kevésbé izgalmas. Apja katonatiszt volt, anyját németellenessége miatt le akarta tartóztatni a Gestapo, de agyonlőtte magát. Michnay Gyula a háború végén munkaszolgálatos volt, a háború után a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál tolmácsként dolgozott, ezért gyanússá vált és 1947-ben letartóztatták. Internálták, ahonnan megpróbált megszökni, de egy őr keresztüllőtte a karját. Kistarcsára, majd Recskre vitték őt is: 1951 májusában a táborból regénybe való módon hét társával megszökött. Harmincezer ávós kereste őket, mindenki mást elfogtak, egyedül csak neki sikerült átjutnia a nyugati határon és a Szabad Európa Rádióban be tudta olvasni előre megtanult hatszáz rabtársának a nevét.

Tabódy István Ludovika Akadémiát végzett és a háború alatt huszártisztként harcolva sebesült meg.  A vereség után letartóztatták, majd internálták, aztán Recsken raboskodott. Katolikus pap lett, de még akkor sem hagyták békén, 1961-ben letartóztatták és 12 évre ítélték, 1973-ban szabadult. Összesen 19 évet töltött ártatlanul börtönben, egyebek mellett azért, mert nem lett békepap, mint oly sokan. Fehérváron szolgálta istenét, majd Csabdi, Kisláng és Bicske plébánosa lett. Mielőtt 2000-ben meghalt, még beszélhettem vele a székesfehérvári kórházban és az interjú megjelent a Fejér Megyei Hírlapban.

A rokon pokoljárása: aljasság, komcsi a neved

Böszörményi Géza könyvében megszólaltatta recski útitársam rokonát, az 1929-ben született Kereskedő Jenőt, az interjú idején budapesti szabómestert is. Őt idézzük most.

– Zuglóban történt a letartóztatásom. 1950. április elején a Szőnyi út sarkán, a velünk szemben levő házba mentünk volna át az egyik barátunkhoz. Nem találtuk otthon, és ahogy kijöttünk a Kozma Sanyi barátommal együtt, megláttunk ennek a háznak az oldalán egy nagy plakátot, Sztálint és Rákosi Mátyást ábrázolta. Szemben álltunk a plakáttal, körülnéztünk, az utcában egy lelket sem láttunk, illetve jobbra tőlem öt méternyire egy öt-hat éves kisgyerek játszott a homokban, őtőle nem tartottunk, tehát megnéztük a plakátot és elkövettük azt a butaságot, hogy ráköpködtünk, tudatosan, ötször-hatszor vagy még többször a Sztálin és Rákosi arcképére. Utána, mint aki jól végezte dolgát, hazamentünk, harminc méternyire édesanyámhoz, és készültünk az ebédhez. Alighogy hazaérek, anyám tálalja az ebédet, jön az egyik szomszéd néni és mondja: „Jenő, mit csináltatok? Rohanjatok vissza, mert a gyerek jelentette az apjának, hogy Sanyi és Jenő ráköpött a Sztálin és a Rákosi plakátjára! Rohanjatok vissza, mert a gyerek jön az apjával a ház elé és megnézi, hogy tényleg rá van-e köpve.” Hát nem ebédeltünk, rohantunk vissza a Sanyival, és papírral kezdtük törölgetni a plakátot. Ebben a pillanatban jelent meg a kisgyerek az apjával, Tiszaverrel, így hívták. Ismertük jól, mert a velünk szemben levő házban házmester volt. Törölgettük a plakátot. Ránk nézett és azt mondta: „Ti voltatok azok? Ti köptétek le a plakátot?” Hát úgy gondoltuk, hogy ebből nagy baj nem lehet, és elvállaltuk, pláne, ott volt a szemtanú, a kis ötéves gyerek, nem tagadhattuk le. „Igen, mi köptük le, de már le is töröljük, tetszik látni? Már töröljük is...” „Hát nem úgy van az, mert aki a Sztálin elvtársat leköpi, meg Rákosi elvtársat, annak a továbbiakban kell számolni a büntetéssel... Bemegyünk a rendőrségre.”
A fiúk azt hitték, nem lehet nagyobb baj, legfeljebb kapnak valamilyen pénzbírságot. Azonban a rendőrségről átvitték őket az Andrássy út 60-ba, majd onnan tovább a Markó utcai ÁVH-kirendeltségre. Ott aztán nekik estek: gumibottal verték őket.

– Előre tartott két kézzel kellett állnunk. Megmondták, hogy ne csukjam be az ujjaimat, mert eltöri az ujjamat, és ez valóban úgy is van, nyitott kézzel kellett állnunk. Tartottam a kezemet, és huszonötöt, ötvenet, az Isten tudja, vagy talán százat is belecsaptak. Az egyik ávós, amilyen erővel csak tudta, suhintotta a gumibotot a két tenyerembe, és amikor az megvolt, hasra kellett feküdnöm, levenni a cipőt, az egyik rám tette a lábát, a térdemet fel kellett így hajtanom, mezítláb voltam, és ütötték ugyanígy, az Isten tudja miért. Olyan dagadtra verték a kezemet és a lábamat, mintha egy kilós kenyér lett volna minden darab testrészem, olyan volt.

Ezt ismételték kétszer, háromszor, aztán éheztették, csak vizet kapott. Amikor Jenő már szédelgett az éhségtől, enni kért. Ez volt a válasz:

– Jóságos hangon mondta: „Éhes?” Mondom: „Igen, nagyon éhes vagyok, három napja nem ettem...” „Na jöjjön”, azt mondja, és kivezetett ebből a szobából, be az ő szobájába, de nem fogadta el az udvariasságomat, én mentem előre a szobájába. Becsukta maga mögött az ajtót. Olyan 165 cm magas, borzasztó erős felsőtestű, széles vállú volt, azt mondták róla, birkózó sportember lehetett valamikor. Becsukja maga mögött az ajtót, és megfogja jobb kézzel vagy bal kézzel, nem tudom biztosan, a grabancomat, a mellkasomat, megmarkolja, és nem tudom, hogy hányat, ameddig ő el nem fáradt, ököllel ütött arcba, szembe. Ömlött a vérem, a gennyem, a szemem majd kifolyt, az orromból patakokban ömlött a vér, a számból is, ami alul-felül felrepedt, és ő csak ütött, ütött. Utána, hát annyira folyt már a vérem, fel kellett törölnöm először a szőnyeget vizes zsebkendővel, és utána magamat kellett rendbehoznom. Ez olyan öt percig tartott, ez az ütés-verés, aztán le kellett feküdnöm a földre, és amíg el nem állt az orrom vérzése (a szám teljesen szétrepedt, az alsó ajkam) és nem látta, hogy rendben vagyok, addig mikor elment mellettem, mindig belém belém rúgott, a derekamba, a lábamba vagy a vállamba. Nem ment el úgy mellettem, hogy belém ne rúgjon, amíg el nem állt a vérzés.

Ima utáni találkozás a szerelemmel

Április 21-én internálták Kistarcsára, és a következő év januárjában került Recskre. Böszörményi könyvében többet nem szerepel Jenő, aki Faludy barakkjába került, és sokat köszönhetett az írónak, aki igyekezett őt szellemileg-lélekben egyben tartani. Mást nemigen tehetett.

Kereskedő Jenő fia, Tamás kiváló művész, a Zeneakadémia egyetemi tanára lett a zongora tanszéken. Apjára úgy emlékezik, mint aki nem sokat és nem szívesen beszélt a recski időszakról, ezt egyébként megtiltották az egykori elítélteknek. Gyakran csontot evett, annyira éhes volt, az elégtelen táplálkozás mellett kellett embertelen munkát végeznie a kőbányában, miközben, mint mások is, azzal tartotta elméjét épségben, hogy Faludy fejben kitalált verseit tanulta. A mája azonban nem bírta a szörnyűségeket, amiket ennie kellett, és annak ellenére, hogy soha nem ivott alkoholt, súlyos májbetegségben szenvedett egész életében: végül ez vitte el 2003-ban.

Előtte azonban hűségéért és kitartásáért még megajándékozta az Isten. Mialatt a haláltáborban szenvedett, megfogadta, ha élve szabadul, elmegy a templomba, ahová még szabad életében járt és hálát ad a Teremtőjének. Így is történt. Ima után a templomból eljőve találkozott egy gyönyörű nővel, aki a közeli óvodában dolgozott. Véletlen lett volna, vagy isteni kegy? Mindenesetre az a hölgy lett a felesége, életének párja, aki haláláig, nagy szeretetben tartott ki mellette.

Kereskedő Jenő egyike volt azoknak, aki bár fizikailag túlélte a kommunisták őrjöngését, ám szabadulása után nem lehetett már soha többé ugyanolyan, mint amilyen előtte volt, vagy lehetett volna. Megölni nem sikerült, de egészségét és lelkének egy darabját biztosan otthagyta a Mátrában. Ahol a szarvasok bőgése után mostanában mintha az egykori halálra szántak sóhaját is hallani lehet.