„Ott álltam tizennyolc évesen kopaszon, meztelenül”

2022.10.16. 10:00

Fahidi Éva, holokauszt-túlélő az Auschwitzban átélt szörnyűségekről beszélt

"A krematóriumok kapacitása megtelt, nyílt lángon égették az embereket. Látod az anyádat, az apádat, és nem hiszed el...”

Héjj Vivien

Fotó: Fehér Gábor / FMH

Fahidi Éva hazaszökött Auschwitzból, családjából ő volt az egyetlen, aki túlélte. Történetét táncelőadásban vitték színre, ő maga is színpadra állt, táncolt, s mozdulatai sorra mesélték el élete tragédiákkal szőtt állomásait. A filmvásznon is megörökített történet fehérvári bemutatója után a közönségnek is mesélt az immár kilencvenhét éves holokauszt-túlélő.

– Apám egy nagyon normális zsidó családból érkezett, ehhez képest 1936-ban kikeresztelkedett. Nekem rettenetesen hiányzik az identitásomhoz az, hogy nem kaptam zsidó nevelést. Mert hát, az ember minek érezheti magát miután hazajön Auschwitzból? Mi egyébnek, mint zsidónak? – teszi fel a megválaszolhatatlannak tűnő kérdést Fahidi Éva. Hangjában már érződik, elfogadta az elfogadhatatlant, ám szemébe nézve látszik, emlékei az évtizedek múltán sem halványodnak.

Fahidi Éva még a tizenkilencedik életévét sem töltötte be, amikor 1944-ben minden megváltozott: először a város többi lakosával együtt a debreceni gettóba került a négytagú Fahidi család, onnan marhavagonokban szállították őket az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborba. A „szelekció” során Éva tizenegy éves húgát, Gilikét és édesanyjukat azonnal gázkamrába küldték, apjuk a tábori körülmények között vesztette életét. 

– Az ember egyszer csak ott állt a rámpán. Először eltűntek a férfiak, aztán a második menetben az összes női családtag is. Egy másodperccel később pedig ott álltam tizennyolc évesen kopaszon, meztelenül – emlékezik a tábori körülményekre Fahidi Éva, akinek aztán a buchenwaldi koncentrációs táborban, a robbanóanyaggyárban kellett dolgoznia. Mindeközben több száz, talán több ezer ember halálát nézte végig.

– Négy krematórium működött, mindegyikhez tartozott egy-egy gázkamra. A gázkamrák Zyklon-b-vel működtek, ami huszonhat fokon fejti ki hatását. Húsz perc alatt meg lehet halni tőle. Először a gyenge emberek halnak meg. Akkor elkezd képződni egy kis dombocska: a hulláikon felmásznak azok, akik kicsit erősebbek, ugyanis a gáz lentről felfelé szállva öl. A legerősebb ember kerül a hulladomb tetejére, ő hal meg utoljára. A hullákat aztán el kellett égetni, de több volt a hulla, mint a krematóriumokban lévő hely. A krematóriumok kapacitása megtelt, nyílt lángon égették az embereket. Látod az anyádat, az apádat, és nem hiszed el... – idézi fel a nem halványuló emlékeket, a kitörölhetetlen valóságot.

Amikor 1945-ben véget ért a világháború, Fahidi Évának egy halálmenetből sikerült megszöknie, s az év augusztusában tért újra haza. Családja 49 tagját veszítette el a holokauszt során, itthon nagybátyja fogadta be. A történtekről 59 évig nem beszélt.

– Ez egy túl nagy, túl mély seb. Amikor az ember eljut arra a pontra, hogy valami olyasmi történik, ami ezt a gátat feloldja, az olyan, mint amikor egy zsilipet felhúznak. Akkor aztán teljesen megfordul az egész és eszelősen, mint egy őrült, az ember nem tud másról beszélni, csak a traumájáról. Most már úgy gondolom, azért maradtam itt, hogy beszéljek róla, ahogy csak tudok. Aki életben maradt, annak ez a kötelessége. Mindenkinek, aki túlélte, szünet nélkül a holokausztról kell beszélnie – mondja a holokauszt-túlélő, aki napjainkban középiskolásoknak, egyetemistáknak, határon innen és túl élőknek meséli el élettörténetét.

Azt mondja, sokan évtizedekig, sőt, vannak akik egész életében képtelen beszélni az átélt borzalmakról.

– Mindenkinek a sorsát el tudom mondani. Úgy érzem, mindenki sorsa az én sorsom is. Amikor az ember úgy él egy közösségben, hogy mindenkijét elvesztette, az a közösség lesz a vérrokona. Én vérrokonomnak érzek mindenkit, aki visszajött, mert egymást támogatva éltük túl. Egy ilyen helyzetben az embernek mindenki családtagja lesz. Mi valami csodát tudunk. Ezt csak azok tudják, akik visszajöttek. A szörnyű viszonyok között sem lettünk egymás farkasai. Mi ott megtanultuk, hogy mi az a közösségi élet. Azt mindig tudni kellett, hogy nagyon jó dolog élni – hangjából elfogadás szűrődik.

– 2003-ban újra elmentem Birkenauba, akkor láttam, hogy mi van most ott. Mindenre emlékeztetett, csak arra nem, amit ott átéltünk. Felháborítónak találtam, hogy ez lett abból, amit ott átéltem. Akkor eldöntöttem, hogy mostantól kezdve örök életemben üvöltözni fogok bele az emberiség fülébe, hogy tudják meg, mi volt ott. Én tudom igazán, mert én voltam ott – meséli legutóbbi tapasztalatait.

Éva számára egyfajta megnyugvást hozott az a néhány évvel ezelőtti jogrend-változás, aminek következtében az egykori SS-tiszteket kivonták a bizonyítási eljárásból. Már nem kellett bebizonyítani, hogy mit tettek, hogyan öltek meg embereket, tiszti mivoltjuk is elégnek bizonyult az ítélethez.

– Részt vettem egy ilyen perben tanúként. Nem lehet meghalni addig, amíg az ember nem vesz részt egy ilyen tárgyaláson. Amikor ezen is túl voltam, a német bíróság előtt is elmondhattam, hogy mit éltem át, azt éreztem, hogy most már meg lehet halni – zárja gondolatait. 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában