A semmirekellők támadása

Harmincnyolc év újságírói múlt után (amely adat most már inkább megijeszt, semmint büszkévé tenne) azt mondom, karaktergyilkosság az a művelet, amit közismert emberek lejáratásának céljából hajtanak végre politikai szándékkal, médiás segédlettel. Nem tudom, mennyi ilyet láttam már. A technika egyszerű, mondhatni primitív: vegyél elő valakit, akit le akarsz járatni, vádold meg bármivel, ami eszedbe jut. Mindegy, mennyire védhető támadásod a bíróság előtt, mire a tárgyalásra sor kerül, emberednek már vége. Bemocskoltad. A helyreigazítást nem kéri, mert tudja, azzal ismét a rágalom tárgyára irányítja a figyelmet. Kockázat nincs, a pénzbüntetés nevetséges. Mi történik az áldozattal? Vállat von, vagy belehal? Ezeknek mindegy. A már említett harmincnyolc évem alatt voltam én minden – legtöbbször fasiszta, de például buzi is –, a többnyire névtelen levelek a szerkesztőségben fonott archívumnak nevezett szemétkosárban végezték. Aztán megrántottam a vállam: nekem soha nem volt túl sok vesztenivalóm.  

De láttam, ahogyan nálam jobb, nagyszerű embereket tipornak sárba olyanok, akik pénzért, vagy tehetségtelenségük frusztrációja miatt támadják azt, akinek a cipőjéig sem érnek. A karaktergyilkosságnak nevezett technika folytatódik, senkiháziak igyekeznek lejáratni olyan embereket, akik többek, jobbak legtöbbünknél. Ne legyünk gyerekek, bárki lehet célpont, élhet bárhogyan, bárkiért. Talán kitalálták, Böjte Csaba ferences rendi szerzetesre gondolok, akivel sokszor találkoztam, és akit keresztény magyar százezrekkel együtt mélyen tisztelek. Támadják, mert az általa – és Isten segítségével – létrehozott szervezet több ezer tagja közül egy talán az ördög cinkosává szegődött. Mert neki erről tudnia kellett volna. Vállalkozó barátaim igazolják, lehetetlen mindenkinek a sarkában állni: egy sok száz személyes szervezet ilyen szinten gyakorlatilag ellenőrizhetetlen.   

Mindez a dühös baloldalról szól. Olyan mélyre süllyedtek, hogy belátták, nekik már úgyis mindegy. Ha be kell sározni egy szerzetest, egy magyart, aki jó eséllyel akár Nobel-békedíjat is kaphat azért, amit árva gyerekek ezreiért tett a Kárpát-medencében, megteszik. Hiszen nekik már minden mindegy. Mi pedig Böjte atya tanítását úgy követhetjük, hogy megpróbálunk nekik – ismét – megbocsátani.