Örömmel jöttek az erdélyiek Daruszentmiklósra

Ők egy különleges környék lakói, egy körülbelül 24 kilométeres körzetben, nyolc apró település, összesen 1160 lélek tartozik Kányádhoz, a központhoz, közöttük Miklósfalva. A közösségük Udvarhelyszék délnyugati részében, a Hodos völgyteknőjében „eldugottan” húzódik meg. – Kedves nekem a mi vidékünk, de van gondunk elég. 

Az egyik az az uniós szabályozás, amely szerint a kétezer lakos alatti települések bizonyos pályázatokon, például az infrastruktúrát érintőkön nem vehetnek részt. Márpedig mi kevesebben vagyunk – György Sándortól, Kányád község polgármesterétől ezt is hallottuk. Mint megtudtuk, az ottani emberek elsősorban a mezőgazdaságból élnek. Mások Székelyudvarhelyen, és van, aki külföldön keres munkát. Ők az ott keresett pénzt többnyire hazahozzák és befektetik. Például építkeznek vagy vállalkozásokat indítanak. – A nagy íróink nyomán évek óta azt sugalljuk, hogy „az iskolát és az egyházat ne hagyd”. 

Azért dolgozunk, hogy valamelyest megfordítsuk a szekér rúdját. A nyolc településünkön 2008-ban még négy, az idén már csak két iskola működik. A gyerekeket iskolabusszal szállítjuk, ami nagyon rossz dolog, hiszen egy jármű szedi össze őket, és a távol lakóknak már nagyon hosszú lesz az utazás – tette hozzá Kányád polgármestere. György Sándor Daruszentmiklóson még nem, de az ország számos településén járt már: – Több testvértelepülésünk van, amelyek közül Örkény a legfontosabb. A hozzánk tartozó nyolcból az egyik Szent László nevét viseli, ezért beléptünk a Kárpát-medencei Szent László nevű települések csoportjába. Rotációban és évente megszervezik a találkozójukat. 

A kapcsolat oda-vissza jól működik, egy hullámhosszon vagyunk. Nem egy-egy, az összejöveteleket segítő pályázat működteti a találkozásunkat, hanem az összetartozás emberi értékei. A visszatérő vendég, Orbán Lukács, Miklósfalva elöljárója szívesen mesélt szülőföldje dolgairól: – Örömmel jöttünk, még ha nem is a szomszédból érkeztünk. Miklósfalvától idáig körülbelül tizenkét órás volt az utazás. A gondolataim szerint barátokhoz érkeztünk, ezért nem bántuk a fárasztó utazást. Különlegesen jó hangulata van az anyaországba való belépésnek és az itt-tartózkodásnak egyaránt. Ez alkalommal senkit sem kellett közülünk nagyon fölkészíteni az útra, mert nemcsak én, hanem a társaim is jártak már itt, az óhazában és ebben a kedves faluban, Daruszentmiklóson.

– Ismét többfelé mentünk kirándulni. Az egyik helyszínt Révbérpusztán találtuk meg. Jó volt az eleink világát meglátni, a mesterségeiket végignézni, de szívesen ültünk föl a lovas kocsira is, hogy bejárjuk a környéket. Mi akár a ló hátára is fölülünk, nem hozna zavarba bennünket. Utána egy nagyon érdekes helyen voltunk, Pakson, az atomerőműben. Hasonlót sem láttunk, így aztán nagyon örültünk neki. Majd megjöttünk az itteni lovas napra. Az is nekünk való volt, mert ahogy már említettem, jól ismerjük és szeretjük ezeket a jószágokat.

 A lovak között nőttünk föl Erdélyben, a családunk mindig tartott, és nekem is vannak mind a mai napig. Másom is van, például tehenek. Tejelőket tartunk, és mellettük baromfit is. Ez nem számít különlegességnek mifelénk, hiszen a falu nagyobb részében mások is ilyen kis gazdaságokat visznek. Nyugodtan eljöhettem, mert a fiam otthon van, és rendesen ellátja az állatainkat. A szülőföldünk egy szép dombvidék, és csak az ilyen kirándulásokért hagyjuk el, mert szeretünk oda hazatérni. Az összes eleink ott éltek, s mi is maradunk azon a helyen – zárta Orbán Lukács.