Jákob János: amikor az áldozathozatal érdemes és szükséges

Visszavonult a Covid-járvány, de a hírek egy háborúról szólnak. Milyen lelki állapotban találta a magyar társadalmat ez az újabb kihívás?

 – Igen, ha visszagondolunk, lassan két esztendeje, hogy világméretű erővel ránk tört egy mikroszkopikus kicsinységű fertőzés, amely nemzeteket igázott le, tudományt kényszerített térdre, elvette a szabadságunkat, ellopta a békességünket, mérgezte mindennapjainkat és romokat hagyott maga után. Bizony a halál árnyékának völgye – a vírus áldozatairól szóló napi jelentések és tapasztalatok alapján – számos család tekintetében kézzel fogható közelségbe került. Az emberi élet értékének megítélése még a fiataloknál is megfigyelhető átalakuláson ment keresztül. 

Mintha nem lenne elég nehézség és kérdőjel életünkben, melyek égő tűzként emésztik energiánkat, és hát fel sem lélegezhettünk, máris eluralták életünket a szomszédos országból érkező háborús hírek. Veszélybe került a biztonságérzetünk, kibillentünk a komfortos kis világunkból, növekvő infláció, félelem és aggodalom kopogtat újra szívünk ajtaján. Láthatóan minden szinten megmérettetik az ember, és kiderül, milyen stabil a testi-lelki állóképessége, mennyit bír el a lelki immunrendszere. Vagy mai nyelven, ahogyan Graham Greene fogalmaz: „Néha, úgy rémlik, hogy az egyetlen, amit megoszthatok másokkal: az a kétségbeesés!” Templomainkban naponta hangoznak az imádságok Jeremiás próféta szavaival: „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincs végünk, mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága.” (Jer. Sir. 3:22.) 

Milyen kapaszkodót jelenthet a hit ebben a helyzetben a hívő ember számára, amikor a világ ilyen apokaliptikus képet mutat? 

– Az nem lehet kérdéses, hogy a keresztyén ember a békesség oldalán áll. Ugyanakkor állampolgárként, egy államhoz, egy néphez tartozik, amely befolyással bír a magatartására, országa iránti elkötelezettségére. Ahogyan nagyapám tanította, az embernek egy szíve és egy hazája van, melyért érdemes és szükséges áldozatot hozni. Ha egy nép erről az önvédelmi jogáról lemond, elveszik a történelem süllyesztőjében. Látva az ukrajnai háború szívet facsaró képeit, a keresztyén ember minden lehetőséget latba vetve próbál segíteni. A rászorulók, menekülők számára élelmet, gyógyszert, ruhát küld vagy adományoz, lélekben pedig imádkozik a szenvedőkért, az üldözöttekért, a békéért. 

A világban zajló folyamatok, válságok, járványok és háborúk az utolsó idők jeleit vizionálják. Szívében Teremtőjére támaszkodik, tudja, nincs itt nekünk maradandó városunk, egyszer véget ér a földi vándorút. Lelkében pedig ott van az a bizonyosság, amit a Zsoltáros így fogalmazott meg: „Életem ideje kezedben van: szabadíts meg ellenségeim kezéből és üldözőimtől.” (Zsolt, 31:16.) 

Tábori püspökként katonáink között van: ők miként dolgozhatják fel helyesen, hogy ilyen közel hozzánk arat a halál, és bizony nincs kizárva, hogy nekik is kockáztatniuk kell az életüket? 

– A társadalomban gyakran a valóságot nélkülöző háborús filmek alapján alkotnak véleményt a katonai hivatásról, amely hamis képet formál. Elfedi azt a nemes valóságot, hogy a katona is szereti az életet, mégis paradox módon az élethez való ragaszkodásában az a jézusi gondolat tör erőre, mely szerint nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért. Hivatást választva fogadalmat tesz Isten és ember előtt, hogy népét élete árán, a tulajdon vére által is megvédi. Nincs olyan társadalmi forma, amely nélkülözni tudja ezt a hazafias gondolkodást, melyben a katonát nem a gyilkolni vágyás vezeti, hanem mások élete védelmében, ha kell, öl, ha kell, életét adja a védtelenért. 

Egyetlen más hivatásnál sem elvárás az, hogy a legdrágább kincset ajánlja fel. Természetesen ez nem egy könnyű döntés. A legjobb harcos is emberből van, vannak érzései, szerettei. A halál megsemmisítő erejét látva, lelkében talán addig általa ismeretlen területre téved, átértékeli addigi életét, keresi az élet valós értelmét, hiszen a külső hatások folyamatosan formálják, vagy deformálják a lelket. 

Élet, vagy halál! Hogyan viszonyul a kettő egymáshoz?

– A katonai pálya lényege: igen az életre, védeni az életeket, de a halál völgyén át, az életemet is feláldozva! Ez az áldozat. Jézus, aki példát adva elénk, értünk, bűnös emberekért hozta meg áldozatát, feltámadásával legyőzve a halált, jól látja ezt. Nagyon is tisztában van azzal, mit jelent feláldozni önmagam másokért. Nagyra becsüli ezt a magatartást, és segítséget kínál hozzá. Azért hív el lelkészeket tábori szolgálatra, hogy azok életközösséget vállalva, segítséggé legyenek az élet egyszerűbbnek tűnő kérdéseitől, egészen a tűzvonalig ott, ahol szükséget lát a katona. 

Hiszen a frontvonalon nincs, nem lehet semleges harcos, tudnom kell, hová tartozom, honnét jövök, és hová tartok, mi az életem célja. Tudnom kell, hogy az életemet ajándékba kaptam az Élet Urától, és nem rendelkezem vele, de hittel ráhagyatkozva, az Ő kezéből veszem el megadással, annak minden történését. Bármi következzen is, vallom a 23. zsoltár igazságát: „Az Úr énnékem őriző pásztorom, ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek, mert Te velem vagy…” Itthon békében, az élet megpróbáltatásai között, vagy háborúban, egyaránt a lelkipásztor feladata rámutatni, mi végre vagyunk e világon, mit tanít a Szentírás, és a Hitvallásunk: mi nékem életemben és halálomban egyetlen vigasztalásom? Az, hogy testestül-lelkestül, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok. Ő, a drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett. 

Sokan ilyen időkben azt mondják a nem hívők közül, ha lenne Isten, nem lenne háború, nem engedné a gyermekek pusztulását: mint látjuk, ez is megtörténik. Lelkészként mi erre a helyes válasz? 

– Erre röviden csak annyit tudok válaszolni, a háborút nem az Isten, hanem a magát istennek képzelő hatalommániás emberek robbantják ki. Sajnos a káini lelkület, ha elszabadul, ott nincsen válogatás, óriási az áldozat mind katonai, mind pedig civil részről. Ezért mindent meg kell tenni, hogy béke legyen. 

Úgy tűnik, nincs igazuk azoknak, akik minket azzal vádolnak, hogy nem törődünk a menekültekkel, pedig ez keresztyéni kötelesség. Íme, a valódi menekülteket szinte egy emberként segíti az ország. Büszkeség, amit érez, ha ennek példáit látja? 

– Én azt gondolom, és úgy látom, régóta nem mozdult meg ilyen méretű összefogás a kormány, a társadalom részéről, a civil és egyházi karitatív szervezetek részéről, mint az Ukrajnából menekülők megsegítésére irányuló mindennemű támogatás. Nem hiszem, hogy van olyan település, amely ebből nem veszi ki a részét. Mindig elérzékenyülök a híradásokat hallgatva, és látva a kitárt kapukat, amikor a segítségnyújtó kezek és az önzetlenség példája nyilvánul meg a magyar emberek részéről. Öröm van a szívemben, amikor a mély emberi érzések nyomán felszínre tör a hit, remény és szeretet. Azért imádkozom, hogy adja meg Isten, hogy ez meg ne szűnjön bennünk!