Az emlékműre 156 nevet véstek…

2022.05.17. 15:29

Győzelem-napi megemlékezést tartottak Lepsényben

Győzelem-napi megemlékezést tartottak Lepsényben, a világháborús emlékműnél. Ünnepi beszédet mondott Borsos György könyvtáros, Turi Bence helyi felső tagozatos diák Gyóni Géza versét szavalta, végül a megemlékezést koszorúzás zárta.

V. Varga József

Koszorúzás a világháborús emlékműnél

Forrás: Önkormányzat

Hetvenhét évvel ezelőtt, 1945. május 8-án tette le a náci Németország a fegyvereket az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió hadserege előtt. Ezzel a II. világháború befejeződött Európában. Pár nap múlva a még harcoló pár német alakulat is kapitulált, azonban a II. világháború csak az amerikaiak atomtámadását követően ért véget 1945 augusztusában.

– Itt állunk a II. világháborús emlékmű körül. Annál az emlékműnél, amelyre 156 nevet, lepsényi nevet véstek fel. 156 lepsényi adta a vérét azért, amihez igazából semmi közük sem volt – mondta egyebek közt beszédében Borsos György könyvtáros. – Felnézek az obeliszkre, és olvasom: Balázs József, Bartos József, Bernát István... A nevek ismerősek, de az arcukat nem tudom felidézni. Élnek még közöttünk olyan honfitársaink, akik emlékezhetnek rájuk. Nem ártottak senkinek, mégis meg kellet halniuk. Vannak írott dokumentumok, amelyek megőrizték ezeket a borzalmakat, amelyek ebben a vérzivataros időkben történtek.

Vargha Kálmán néhai lepsényi református lelkész írta a „Te oltáraidnál…” című könyvében: 

„1944. december 3, vasárnap fél 11. Az istentisztelet megszokott kezdési ideje. Zúgnak templomunk harangjai, de a toronyból letekintve nem láthatott mást, mint harckocsik és tankok sűrű erdejét. Ez borította el az utcák, terek, udvarok szinte minden talpalatnyi földjét s hajnal óta zúgnak, dübörögnek. Községünkig érkezett a Sztálingrádtól egyre hátráló germán front. „Jöjjetek énhozzám!” S öten jövünk össze az Úrnak házában. Az ének után kezet fogtunk. Én maradtam… 7 hétig tartott a harc, és 1945. március 14-én elhangzik a parancs: a lepsényi torony ellenséges katonai megfigyelő, le kell lőni. S a parancs végrehajtása nyomán kigyulladt templomunk tornya… Mintegy 100 polgári halott lett.”

– Az 1944 decemberétől 1945. március végéig tartó harcokban az oroszok Mátyásdomb felől közeledtek, míg a németek Balatonakarattya, Balatonfőkajár, Lepsény vonalban ásták be magukat. Egymást lőtték, de sokszor a falura hullottak a bombák, a lövedékek. Borzalmas pusztítást végeztek. Mind a lakosságban, mind az anyagiakban óriási veszteségek születtek. 

– Most, 2022-ben úgy látszik, ismétli a történelem saját magát. Az USA és szövetségesei fegyverekkel támogatják az ukránokat, holott biztosan tudják, hogy az orosz csapatok is félelmetesen új fegyverekkel rendelkeznek. A határt súrolják, kockáztatni akarnak, hazardíroznak több millió ember életével. Nem szabad, hogy a 77 évvel ezelőtti események újra megtörténjenek!

A megemlékezés szónoka végezetül Kiss Józsefné, Lepsény, Nagyatádi utca 18. szám alatti lakos 1945. május 2-án keltezett, a községi elöljáróságoknak címzett leveléből idézett részleteket:

 „Főszolgabíró Úr! Folyó évi április hó 30-án kiadott szóbeli rendeletre tisztelettel jelentem a következőket. 

A község 2400 lakosa közül a mai napig 1850 lélek tért vissza a községbe. A községben lévő lakóházak közül összedőlt és használhatatlan 34 lakóház, teljesen leégett és használhatatlan 36 lakóház, erősen megrongálódott, részben használható 63 lakóház, közepesen rongálódott 100 lakóház, gyengén rongálódott 209 lakóház. A község orvosa a mai napig nem tért vissza a községbe és más orvos nem tartózkodik a községben. Gyógyszerész és gyógyszertár nincsen. Egy gyermek megbetegedett és meghalt diftériában, sem a diftéria betegség tovább terjedése, sem más fertőző betegség fellépése a mai napig nem volt észlelhető. 

A község lakossága 1944 novembere óta semmiféle élelmiszer kiosztásban nem részesült. Különösen a zsír (és a fertőző betegségek megelőzése végett) a szappanhiány volna némileg enyhítendő!...”

Kiss Józsefné 1946. június 27-én a következőket írta férjének valahová a Szovjetunióba: 

„… remélem, nem sokára viszont láthatjuk egymást. Ma egész nap az után futottam, hogy sürgessem meg, hogyan lehetne hazahozatni [téged]. … már csak Enyingre és Budapestre kell elmenni, az igazolványokat személyesen leadni az MKP Központi Hadifogoly Irodába. Bízva remélem, a Jó Isten velem van és megsegít törekvéseimben, és újra boldogan, most már hárman ölelhetjük és csókolhatjuk egymást…” 

(Erre még két évet kellett várni a fiatalasszonynak és a kisfiuknak…)

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában