A nádasdladányi időkapszula megtalálóját követően a családot érte a legnagyobb meglepetés: az üzenetet nekik szánta a dédpapa

A 102 éve befalazott és kalandosan megtalált időkapszula elhelyezőjének nem tudhatjuk, mi volt az eredeti szándéka, de az biztos, nagy meglepetést okozott mindenkinek. A település vezetése örömmel vette a megtaláló felajánlását, hogy a borospalackban talált kincsek a tulajdonukba kerüljenek és további sorsukról immár a település gondoskodjon. Az önkormányzat lelkes munkatársai segítségével sikerült felkutatni a mai is élő leszármazottakat. Id. Polyányi József legközelebbi rokonai már a dédunokák, ük- és szépunokák. 

Meghatott arcok ülnek az asztal körül, amin ott fekszik gondosan kikészítve, az üveglapok közé rendezett, ceruzával írott levélke, a kétpengős foszlányaival. Csak messziről jönnek a pillantások, még most sem hiszik el, mi került elő a nádasdladányi parasztház falai közül. Id. Polyányi József, a dédapa levele. Takácsné Nánai Mária bátyjával, Jánossal és unokatestvéreivel, Borsányi Lászlóné Nánai Máriával, Sárkány Tiborral érkezett a találkozóra. 

A kezdeti meghatottság mellett gyorsan elkezd kibontakozni a Polyányi–Nánai családfa. Mire a dédunokák megszülettek, addigra a dédszülők már sajnos nem éltek, így nagyon keveset tudnak róluk. Polyányi József és felesége falusi parasztemberek voltak, gazdálkodók, hat gyermekük született: Ferenc, József, Imre, Mária, Katalin, Anna. A Nánai testvérek és Borsányiné Marika, Katalin lányuk leszármazottai, ő volt a nagymamájuk. Tibor nagyapja pedig, ifj. Polyányi József, a nagyszülők édestestvérek voltak, neveik szerepelnek a dédi levelében. A család mára már meglehetősen kiterjedt és sok szálon fut, így elég nehéz kibogozni. 

Szépen lassan jönnek elő az emlékek, szövődnek a történetek. Az 1877-ben született, 1955-ben meghalt József az épület készültekor, 1920-ban 43 éves volt, már gyermekeik is nagyok erre az esztendőre, eladósorban. A legidősebb gyermek is a századforduló előtt jött a világra 1896-ban. Katalinról tudjuk, hogy öt gyermeke született. Az idők folyamán, ahogy lenni szokott, a család szétszéledt. Vannak, akik a fővárosba költöztek, vannak, akik a megyén belül maradtak. Marika még emlékszik, amikor gyermekkorában a nagymamáját látogatta meg, sokat játszott ott az udvaron másik két unokatestvérével. Az épület nem állt másból, mint egy egyszerű kis konyhából, spájzból és két szobából, tartozott hozzá egy külső kamra, istálló és felfelé kellett menni a domboldalon a kertbe. 

Az anekdotázás közben kiderül, János emlékszik dédnagyapjára hároméves korából. Emlékeiben nagy bajuszú, alacsony emberke van. – Sokat üldögéltek a dédmamával a veranda alatt, a lócán, ami mára már be van építve terasznak. Ökrös szekérrel járt a földekre és a szőlőbe – ahogy mondják: egyesben hajtott – amik a két temető között helyezkedtek el. Hazafelé mindig kiabált, hogy nyissák ki a kaput, nem tudta lefékezni az ökrös szekeret, mivel völgynek kellett bemenni az udvarba. A dédimamának szaladnia kellett kaput nyitni mire dédi odaért – mondja mosolyogva. Jánosnak egy szomorú történet is eszébe ötlik. 1945-ben nagypapája – József veje – Fűzfőre járt dolgozni biciklivel. Egy alkalommal, amikor épp munkába kerékpározott, orosz katonák elütötték. A család a fenntartóját vesztette el, ráadásul olyan szegények voltak, hogy hazahozni sem tudták a holttestét, így Veszprémben lett eltemetve. 

A dédunokák nagyon okos embereknek tartják felmenőiket. – A Polyányiak mindig Nádasdladányban éltek, de cselédházakban laktak. Dédipapa szeretett fával foglalkozni, ácsmunkákat is megcsinált. A család tagjai nemcsak okosak, de ügyesek is voltak, nemhiába egyedül építette a házat is, családi és baráti segítséggel – tartják a dédunokák. A család 1972-ben költözött el a házból, beljebb jöttek a faluba. 

Marika egy közösségi oldalon találkozott először a hírrel, hogy időkapszulát találtak Ladányban: – Néztem a fényképen a házat, és a férjemnek mondtam: ez teljesen úgy néz ki, mint a nagyanyámé. Egy kicsit átépítették, egy kicsit rózsaszín lett, de ez nagyon olyan. Aztán el is engedtem. Már az a gondolat, hogy egy 1877-ben született parasztember tudott írni és ilyen gyöngybetűkkel, nem mindennapi, de az utókor számára üzenetet küldeni ilyen módon, nagyon különleges. 

Érdekes felvetés az is, hogy az íráson megemlíti gyermekeit, viszont a családban nem maradt fent történet ennek az üvegnek és tartalmának az elhelyezéséről. Nagy valószínűséggel senki nem tudott róla, mivel a ma is élő leszármazottak nagy megdöbbenéssel vettek tudomást a palack előkerüléséről. Elképzelhető, az évekkel később bekövetkezett második világháború borzalmai még azok fejéből is kimosták ennek az időkapszulának az emlékét, akik tudtak róla, de az sem kizárt, hogy teljesen egyedül helyezte el, mások tudta nélkül. Ami már csak azért is valószínűsíthető, mert a megtalált íráson több családnév is megtalálható, mégsem marad fent ennek a cselekménynek az emléke. 

Sok olyan név meg van említve ezen a levélen, akiknek a mai napig élnek leszármazottai Nádasdladányban, számukra is fontos lehet. Tibor nevét is őrzi már egy időkapszulába zárt levélke a nádasdladányi kastély tornyában. 20 évvel ezelőtt helyezték el, az akkori felújításban résztvevők neveivel. A jövőnek szánt üzenet a kastély tornyának a tetején, a villámhárító alatti gömbben van elhelyezve. Ez már biztosan nem vész a feledés homályába.