Közeledik a századik évhez Fahrner Istvánné

István felesége nemrég elhalálozott, így ketten maradtak. Az idős néni fiatal éveire emlékezik. Jó volt még akkor – mondja –, alig 14 évesen Budapestre került egy gazdag zsidó családhoz, ahol takarított, bevásárolt, főzött, mosott. Amikor eladósorba került, hazatért, és megismerkedett későbbi férjével, Fahrner Istvánnal.

Házasságukból négy gyermekük született. Férjével szeretetben, megértésben élték le egymás mellett az életüket. Erzsike néni – a múltban kalandozva – szomorúan beszél a II. világháborúról, amikor családja többi tagjával 1944 karácsonya előtt, a nyilas hatalomátvételtől tartva, elmenekültek. Nagy szerencséjük volt, mert fel tudtak jutni egy vonatra, amely Németországba tartott magyar, de német nemzetiségű családokkal. A végcél előtt azonban megálltak, s néhány hónapot Csehországban „vendégeskedtek”. Sok nélkülözés után a vonat újból elindult és Ausztriában állt meg. Ott már jobb életük volt, mert legalább volt mit enni. 

Persze nem dőzsöltek a földi javakban, a háború szűken mérte a jót, a szépet. Dolgozni ott is kellett, de már nem féltek. A következő év hozta el számukra az igazi örömöt, mert nyolc hónapnyi távollét után, újból saját házukban hajthatták le a fejüket. Németországig el sem jutottak. Alig múlt el három év a békeidőből, jött a németek kitelepítése. Erzsike néni ekkor már férjnél volt, őt nem vitték el. Szüleit és két fiútestvérét azonban igen. Az NDK területére kerültek. Levelek mentek, levelek jöttek. A szülők életük végéig ott éltek. 

– Erzsike néni! Mi a hosszú élet titka? – kérdezem a leglényegesebbet. – Minden reggel egy stampedli pálinkát megiszok – válaszolta, s a szeme sarkában megcsillant egy kis huncut fénysugár.