Frissen Fejérből

2022.03.21. 07:39

Kovács Ákos: „Számomra nincs írás feszült figyelem nélkül"

Ezt nem lehet megúszni című, novellákat és elbeszéléseket tartalmazó kötetével ismét „új színpadra” lépett Kovács Ákos énekes, dalszerző, alkotó.

Majer Tamás

„Látom magam körül a szülőtársakat, a velem egykorú embereket, milyen problémákkal küszködnek. Mások küzdelmei, saját kétségeim is megjelennek ezekben az írásokban”

Forrás: Fehér Gábor Fejér Megyei Hírlap

Koncerttermekben, sportcsarnokok színpadán mindig a figyelem középpontjában van. Prózakötetében több olyan írása is olvasható, mely kifejezetten monológ jellegű, s a beszélő egyáltalán nem hasonlít a lírai dalszövegíró­ra. A prózaírás alkotói folyamatában, az anyaggyűjtés so­rán megfigyelői szerepbe kell helyezkedni? 

– Számomra nincs írás feszült figyelem nélkül. A lírai én elsősorban befelé, saját rezdüléseire figyel, emiatt is gondolják sokan, hogy a líra önző műfaj, amiben van némi igazság. A prózaíró talán másokra, mások történeteire koncentrál jobban, kevésbé impulzív, többet rendszerez. Jobbára erről számolnak be azok a prózai szerzők is, akiket mestereimként tartok számon, akiknek műveit olvasva katarzist éltem át. Rendszeres munkát végeznek, reggel leülnek a tölgyfa alá, írnak délig, aztán rövid pihenő, és nekiesnek az elkészült szövegnek, húznak belőle. A prózaírás módszeres elfoglaltságnak tűnik, a líra területén több tér nyílik a lobbanékonyságnak. 

Vélhetően a formák közti különbségben a munkamódszerek különbözősége is megjelenik. Úgy tapasztalom, prózaíróként jobban kell figyelni a mesélőre, arra, akit meg akarok mutatni, aki bennem mondja a monológot. Előfordul olyan is, hogy valaki leül, és szinte tollba mondja az életét, a tragédiáját, ez esetben aztán érdemes úgy rendszerezni, hogy az élő beszéd ereje megjelenjen a szövegben, ne gyaluljuk, ne stilizáljuk szét, de ugyanakkor szerkesztett, követhető, koherens anyag legyen belőle. Például az Így ismer mindenki című novellám idős női monológjában sok gyűjtött elem van, valódi emberi sorsok képei, de ezeket mégis totálisan fiktív történetek fogják egybe és teljesítik ki. Hiszek a katarzisban – hiszen ez a lélek nyelve –, szeretném, ha minden munkámban lenne katarzisra esély a befogadó számára. Ezekben a novellákban ez a remény is benne van. 

Visszatérő témája a kötet szövegeinek a házasság; akár tönkrement házasságok, megcsalások. Miért ilyen fontos téma ez? 

– Nem tudom, hogy a történelmi hullámverések következményeitől hogyan menekült meg a családi könyvtárunk – mi is tönkretett polgárcsalád vagyunk, mint oly sokan Magyarországon –, de megmaradt. A budapesti, Teleki téri lakásban figyelemre méltó mennyiségű könyvünk volt. A szüleim mindig a koromnak megfelelő irodalmat adták a kezembe, de ha anyámék elmentek színházba, akkor a felsőbb polcokig is fölkapaszkodtam. Ott volt a tiltottnak vélt anyag, amit a szüleim maguk szerettek olvasni. Közöttük voltak John Updike művei. Úgy tűnt, őt nagyon megragadta a kertvárosi, jómódú amerikai párok sorsa, viszonyok, válások, családi bonyodalmak. Az életvitelük szinte mindenben különbözött a hetvenes évek Magyarországának valóságától, mégis érvényes és aktuális művek voltak ezek, különösen egy kamasz olvasó számára. Updike-tól tudtam meg, hogy egyáltalán létezik válás! Hogy a tönkrement kapcsolatot nem megjavítják, hanem megszakítják. Ez elemi erővel hatott rám, nem éppen pozitívan. Mára a legkedvesebb szerzőim között van. Amikor a halálhírét meghallottam a rádióban, az autóval félre kellett állnom, mert könny futotta el a szememet. Lírai nyelven beszélt, hozzám szóltak a művei, feltárulkozott az olvasója előtt, ettől úgy éreztem, mintha személyesen ismernénk egymást. Körülöttem is csapkod a villám, pont abban az életkorban vagyok, amikor az életközepi válság be szokott ütni. Látom magam körül a szülőtársakat, a velem egykorú embereket, milyen problémákkal küszködnek. Mások küzdelmei, saját kétségeim is megjelennek ezekben az írásokban. 

Tíz éve hallottam egy interjúját, amelyben elmesélte, hogy egy kiadói ember egy­ szer bele akart szólni a szólólemezén szereplő dalok sorrendjébe. 

– Volt ilyen kísérlet. 

Most mennyire engedett a szerkesztőnek? Voltak fájdalmas húzások vagy ügyes sor­ rendcserék? 

– A szerkesztővel nagyon hamar összebarátkoztunk, fájdalmas, küzdelmes pillanatokra nem emlékszem. Helfrich Judittal élmény volt közösen dolgozni a kötet anyagán, sok apró változtatást javasolt, ami mind javított a megjelenő anyagon. A magyar nyelv organikus rendszer, szabadon indázik, sokféleképpen lehet használni, sok irányból lehet rátekinteni. A szocializáció, a szülői nyelvhasználat, a tájnyelv és még ezer dolog hat erre a viszonyra. Judittal rengeteg időt töltöttünk együtt, vitatkoztunk, elemeztünk. Néha nagyon határozott volt, néha engedékenyebb, jó volt így dolgozni. Ő történetesen oda is névelőt tesz, ahova én soha nem tennék, ilyesmin néha órákig tudtunk vitatkozni, de ezek intellektuális csörték nagy ütközések nélkül, hiszen egy oldalon állunk. Jobb lett így a könyv. Sokat tanultam tőle, szép barátság is kerekedett belőle, olyan munkakapcsolat, amelyet mindenképp szeretnék folytatni. Először túl általános címet adtam a kötetnek: A tenger. A megszületésük sorrendjében, időrendben tettem az első kéziratba az anyagokat. Az ő ötlete volt a végleges cím és az írások hármas tagolása is, ez mind jót tett a kötetnek. 

Mint mondta, folytatni szeretné Helfrich Judittal a mun­kát: ez azt jelenti, hogy lesz következő prózakötet? 

– Korábban megjelent öt verseskötetem, ezeken kívül is vannak újabb verseim. Ezeket szeretném az ő kezébe adni, és egy válogatott kötetben kiadni, lehet, hogy még idén, de legkésőbb jövőre. Írtam már kisprózát azóta is, hogy megjelent a novelláskötet, úgyhogy talán folytatódhat a prózai irány is. 

Az utolsó békeév címmel jelent meg tavaly egy kislemeze. S idén itt az orosz–ukrán háború… Mi ihlette a címadó dalt? 

– Azok a folyamatok, amelyek a világban a háború felé mutatnak. Nem kell hiperérzékenynek, alkotó embernek lenni ahhoz, hogy ezeket a jeleket érzékeljük. Nem gondoltam, hogy éppen így, ilyen formában és ekkor fog kitörni, de hogy egy erő a kataklizma felé akarja terelni a világunkat, az régóta érzékelhető. Tavaly rendezték meg az Eucharisztikus Világkongresszust Budapesten, amit egy évvel el kellett halasztani a pandémia miatt. Magyarország azon kevés országok egyike, ahol kétszer is járt egy évszázadon belül a katolikus világ legnagyobb nemzetközi rendezvénye. Legutóbb 1938-ban. Kevesen tudták a kongresszus időpontjában, mégis sokan sejthették, hogy egy évre rá elszabadul a téboly egész Európában. 2021- ben újra ideért ez a rendezvény Budapestre. Reménykedhetünk, hogy ezúttal nem lesz világháború, de a párhuzam elég nyilvánvaló.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában