Az én kedves kis falum - Pázmánd

Pihennek a szürke dombok ölelésében a szőlőtőkék, ahogy február elején haladunk Pázmánd felé. A fekete-fehér panorámát csak itt-ott szakítja meg egy zöld kockaszőnyeg a távolban, sejtetve, micsoda természeti lehetőségeket rejt ez a környék szép időben. Nem csoda, hogy egyre többen jönnek élni Pázmándra, s még ha magukat is „gyütt-mentnek” nevezik, azért a betagozódás hamar megtörténik. Így volt ez régen is: Pázmánd ugyanis való­ban az ősidők óta lakott település. Az államalapítás idején I. István király adományozta Hontnak és Pázmánynak, a két svábföldi vitéz lovagnak, akik mellette harcoltak királyi testőrként. A tulajdonos urak aztán persze jöttek-mentek, több alkalommal is gazdát cserélt a település. Sokáig például a jezsuiták rendtartásába tartozott a birtok, emléküket számos történet és örökség őrzi. A betelepítések során érkeztek a magyar családok mellé szlávok és tótok, több pázmándi család neve ma is őrzi emléküket.

A célpont, ahová tartunk, pedig nem más, mint a pázmándi kálvária, amely a Velencei-hegység Zsidókő-hegyének tetején található három korpusszal ér véget. Az út, ami oda vezet, kalandos, igazi túraútvonal, s míg felér az ember a sok millió éves sziklákon, fenyveseken, erdőkön át, nemcsak testben, de lélekben is nagy utat tehet meg. S ha volt is teher, amivel elindult felfelé, legkésőbb az út végére, a légies, madártávlati panorámától, a szinte már gördülő sziklák látványától átitatva eltűnik az ember válláról. A három korpusz pedig olyan rendületlenül, olyan fehéren áll a hegy tetején, mintha csak három vigyázó őrszem volna, akik tekintetüket örökre Pázmánd faluján hagyták. Kis gyöngysorokként sorakoznak ugyanis a házak a Velencei-hegység lábánál, melyek közül kiékeskedik a törökök után újjáépített templom fehér tornya.

A feszületek több mint kétszáz éve kerültek ide, az 1796. évi egyházmegyei feljegyzések említik legalábbis először, az előtte, 1778-ban készült dokumentációkban még nem volt szó róluk. Ekkor is csak szűkszavúan annyit közöltek, hogy van kálvária és meg van áldva. Pár évvel későbbi feljegyzések már arról is tudósítanak, hogy a kálvárián kőkereszt van két szoborral. A következő említésre méltó adatot pedig 1818-ban találták, szintén egy jegyzőkönyvben – meséli a 2015. novemberi Pázmándi hírvivő. E szerint azóta 14 stáció is készült a feszületekhez. A ma látható korpuszokat 2016-ban állították, uniós forrásból és önkormányzati önerővel.

De nem csak a megújult kálvária és kőkereszt teszi különlegessé ezt a helyszínt. Van benne valami igazán egyedi, a sziklákból eredő erő. Izgalmassá teszi továbbá a legenda, amely a Zsidókő-hegy név egyik lehetséges eredőjeként is ismeretes: merthogy úgy tartják a helyiek, hogy egy jezsuita szerzetes – íme az egyik velük kapcsolatos történet vagy emlék – épp e helyt találkozott össze egy zsidó lánnyal, aki a poklok kínjait élte át lépfenés betegsége miatt. A páter a lány fejére tette a kezét és áldást mondott rá. A lány kezéről pediglen eltűnt a kórság, csoda történt! Van azért ennél – szó szerint – földhözragadtabb lehetőség is: egy még élő lakos emlékét idézte a pázmándi lap, mely szerint e különös formájú sziklákban zsidó arcokat véltek felfedezni. De bárhogy is legyen, Jézus és a két lator szomszédságában érdemes ezen is, azon is elgondolkodni kicsit. Vagy csak nézni a téli fakóságból is kipirosló csipkebogyóbokrokat, s elképzelni, micsoda fauna tobzódhat itt tavasztól őszig.

„Visszacsorogva” a faluba persze számtalan régi-új látnivaló van még: az újjáépített vízimalom, a hamarosan az új tájház udvarába költöző faragott betlehem, a csinos kis tűzoltószertár, az impozáns templom maga, a kopjafa, a hatalmas, gyermekjátszóval övezett, trianoni emlékművel, ­lobogóval ékeskedő park, amely az Onestyák sétánnyal a családok kedvence. Apropó, Onestyák László – Pázmánd büszkén adta az 1956-os forradalomban részt vevő, addig segédköszörűsként a faluban élő férfi nevét e közterületnek.

De elég csak végigautózni Pázmánd rejtett utcáin, tele van régi parasztházakkal, melyeket őriznek a helyiek. Sőt, mi több: sokan épp ezekért, ezen épített örökségek megmentéséért költöznek ide. Számolatlanul haladhatunk el a fehérre meszelt parasztházak mellett, melyekre kitűzték a magyar lobogót. Pedig nincs is ünnep – gondolhatnánk. Közben már önmagában is felemelő érzés, hogy vannak emberek, akiknek nem kell, s vannak utcák, ahol nem kell ahhoz nemzeti ünnep, hogy a trikolór alapvetés legyen.

Közvetlen kapcsolat az emberrel, természettel

Varga Norbert, Szűcs Mónika és Blahó Eszter mesélt arról, miért szeretnek itt élni.

Varga Norbert, a „láncfűrészes fafaragó” így fogalmazta meg: – A természet és a víz közelsége, emellett a család, a barátok és a közösség miatt is fontos számomra Pázmánd. Úgy gondolom, nem adtam eleget ahhoz képest, amennyit Pázmánd adott nekem – mondja a művész, aki számos faragást adott már a településnek. – A leglátványosabb ezek közül a betlehemi szoborcsoportom, amit hamarosan áthelyezünk a tájház udvarába. Az alkotásban a kiteljesedést is Pázmándnak köszönhetem, ahogy a jó kapcsolatokat is.

Szűcs Mónika számára, mint mondja, fontos szempont volt, hogy Budapest és Székesfehérvár közel legyen, ideális választás volt tehát. – Régi parasztházat kerestünk, sokat számított, hogy búbos kemence van benne. A vályogházakra szeretnénk vigyázni, szeretnénk élni bennük, megőrizni őket. Ebben a környezetben tudunk és szeretnénk is élni. A Velencei-hegység, a Zsidókő sok kirándulási lehetőséget tartogat, a kálvária és a három kereszt pedig amellett, hogy jó élmény, kultúra is egyben.

Hasonlóan vélekedik Blahó Eszter is: – Nagyon vágytunk a természet közelségére, ugyanis Budaörsön már telítődött az agglomeráció. Jó itt a nyugalom, a csend és hogy a gyerekeket biztonságban engedhetem az iskolába – sorolja, s hozzáteszi: a természet szinte ott van az ajtóban, ahogy kilépnek a házból. – Beköltözésünk után nagyon hamar ismerősökre leltünk, s nagyon jó, hogy természetesebben és egészségesebben tudunk étkezni: itt van a szomszédban a tojás, a marha- és a csirkehús is. A kapcsolat közvetlen az emberekkel és a természettel is.