Rajtunk múlik, átörökítjük-e nemzeti identitásunkat a digitális világba

Lapunknak adott októberi interjújában beszélt arról, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum vagyonkezelésébe kerülhet a lovasberényi Cziráky-kastély. A kastély egyszersmind megújulna, látogathatóvá válna. Hogy halad az egyeztetés a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nkft.-vel? Valóban újjászülethet a berényi kastély?

– Gyermekkorom óta szerelmese vagyok a berényi kastélynak, azóta folyamatosan romlott az állaga. Amikor elindítottuk a Nemzeti kastélyprogramot, joggal került bele a Czirákyak otthona is. Az utolsó órában vagyunk: vagy megmentjük, vagy az enyészet részévé válik. Glázer Tamással, a Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. (NÖF) vezetőjével kiváló a kapcsolatom, stratégiai kérdésekben egyeztetünk és egyet is értünk. Nagyon jónak értékelem azt a munkát, amit irányításával a szervezet elvégez, hogy mást ne mondjak, hamarosan lezárul a fehérvárcsurgói kastély egykori istállójának fejlesztése. De azt is tudom, sok évtized adósságait nem lehet pár év alatt ledolgozni, sajnos a vidéki örökségünk jelentős része évtizedek óta parlagon hever. Ezért is dolgoztuk ki a berényi kastély fejlesztési koncepcióját, s kértük, hogy a Nemzeti Múzeum kapja meg a vagyonkezelői jogát. Ám tekintettel a kampányra, a kormány mind a nemzet múzeumának, mind a Czirákyak fészkének fejlesztésével csak a választás után tud foglalkozni. Amit nem is bánok, a főigazgatói munka mellett úgyis kevés időm marad a velencei Meszleny-kastély folyamatban levő rekonstrukciójára, amit a háttérből segítek. S remélem, április 3. után Tessely Zoltánnal, akinek nemrég képviselőtársa lehettem, a velencei után egy újabb műemléket tudunk megmenteni, mert ő is hasonlóan látja a lovasberényi ékszerdoboz jövőjét, mint én.

A Nemzeti Múzeum, a Magyarságkutató Intézet és a Szent István Király Múzeum közös ügye, a tervek szerint idén márciusban nyíló Királyok és szentek – Az Árpádok kora című fehérvári kiállítás kurátorának december közepén Makoldi Miklóst nevezte ki Horváth-Lugossy Gábor, az MKI főigazgatója. Sajtóhírek szerint ezzel összefüggésben több történész, régész és levéltáros szakította meg az együttműködést a készülő tárlattal. Mi történt? Csorbulhat a kiállítás tartalma vagy éppen a hitelessége?

– Minden szakmai közösség vitáktól hangos, különösen igaz ez a történettudomány művelőire. A kiállítás előkészítése rendben zajlik, a sajtó ingerküszöbét is elérő polémia elsősorban a tárlatot kísérő, tervezett tanulmánykötettel volt kapcsolatos. Hogy ez megvalósul-e, s ha igen, milyen tartalommal, még kérdéses, de ez nem befolyásolja a nagyszabású, mintegy 700 műtárgyat felvonultató tárlat megnyitását. Ebben a három szervező intézmény elkötelezett, és együttműködik. Kásler miniszter úr pedig számos instrukcióval látott el bennünket, illetve voltak fontos megjegyzései, ezeket állami intézmény vezetőjeként én is maximálisan tiszteletben tartottam.

Akkor elhárult minden akadály a megnyitás elől? Hogy áll maga a fehérvári épület?

– Január 24-én, hétfőn jártuk be az egykori rendházat, azaz a fehérvári múzeumépületet a kollégáimmal. A főrestaurátorunk minden teremben páratartalmat mért, ellenőrizte a gépészetet, illetve a beszerzett vitrineket. A gépészet ugyan sajnos nagyon sok helyet vesz el a termekből, emiatt kevesebb vitrin fér be a város által eredetileg elképzeltnél, de megnyugodtunk, a kivitelezők jó munkát végeztek, a gépészet kiválóan vizsgázott: az épület alkalmas a világszínvonalú műtárgyak fogadására. Szerződésünk értelmében nekünk február 11-től le kell szállítani a Nemzeti Múzeum tárgyait az úgynevezett átmeneti raktárba, ezt meg is fogjuk tenni annak ellenére, hogy az eredeti koncepciót kiegészítve Makoldi Miklós számos olyan tárgyat kért még tőlünk, amelyek a fővárosi állandó kiállításunkban szerepelnek. A siker érdekében ezeket is biztosítani fogjuk, s úgy látom, Miklós is rugalmasan és nyitottan áll hozzá a közös kihíváshoz. A vitrinek kiváló minőségűek, egyesével szabályozható a páratartalmuk, biztonságosak és esztétikusak. A gyártójuk a Seuso-vitrinek elkészítésekor sokat kísérletezett, ennek látható az eredménye: a Szent István Király Múzeum olyan eszközöket szerzett be, amelyek évtizedekig képesek kiszolgálni a muzeológusokat. Már csak az a kérdés, hogy időben le tudnak-e vonulni azok a kivitelezők, akik a vitrineket szerelik össze, s azokat az installációkat készítik el, amelyek előfeltételei az átmeneti raktárban biztonságos ládákban várakozó tárgyak végleges helyükre kerülésének. A mi tárgyainkkal nem lesz gond, a vidéki múzeumok is rugalmasak, viszont a külföldiek nagyon kényesek. Amikor egy nagy múzeum, például az Ermitázs kölcsönöz egy tárgyat, ragaszkodik ahhoz, hogy a saját munkatársa helyezze be a vitrinbe a szerződésben kikötött módon és időben. Ezért nem lehet csúszás, mert ha egy ilyen tárgy kihelyezése meghiúsul, akkor annak az lehet a következménye, hogy máskor nem adnak kölcsön tárgyakat, s egy ilyen negatív hír a világ nagy múzeumaiban is futótűzként terjedne. Ebben a világban is nagyon fontos a bizalom, s nem véletlen, hogy a külföldiek kizárólag a Nemzeti Múzeumnak adják kölcsön a műtárgyaikat. Gőzerővel dolgoznak a kivitelezők, ha minden jól megy, nem lesz csúszás. Egy biztos: a Nemzeti Múzeum mindent időben fog leszállítani, s a kihelyezésükben is segíteni fogunk a fehérvári múzeumi szakembereknek.

Más. Az elmúlt év végén ünnepelhette írói jubileumának 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból két könyv jelent meg írói munkásságáról: Kelemen Erzsébet A szavak ereje című monográfiája, valamint a válogatott tanulmányokat, kritikákat, befogadói olvasatokat tartalmazó Huszonöt év című gyűjtemény. Hogy érzi, milyennek látják ítészei az író L. Simon Lászlót?

– Ezt elsősorban tőlük kellene megkérdezni, esetleg elolvasni a két megjelent könyvet, amelyeket egyébként a szülővárosomban, Fehérváron is be fogunk mutatni február 17-én. A jubileumot megünnepelni igazán jó érzés volt, különösen, hogy mindkét díszterme zsúfolásig megtelt a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Erőt adott a sok baráti biztatás és az érdemi kritika is. Túl egy bő évtized parlamenti politizálásán, olyan jó volt újra a pályatársaim között lenni, s oly jó hazánk legnagyobb múzeumát vezetni, mindezt azzal a felelősséggel végezve, hogy nagymértékben rajtunk múlik, képesek leszünk-e átörökíteni egy új, digitális alapú világba nemzeti identitásunkat.