Hetvenhét éve az ördög járt a Vértes hegyein

A második világháború utolsó nagyobb magyarországi küzdelmeit a Vértesben vívták meg. A huszárok hőstetteinek színhelyén még ma is láthatóak a kanyargó lövészárkok, a géppuskaállások, a becsapódások gödrei. Hetvenhét esztendővel később ma már méltó módon emlékeznek az egykor történtekre. A hétvégén elkezdődött túrák és megemlékezések nem érnek véget, ezek az elkövetkezendő hétvégeken is folytatódnak majd.  A tavaly nyárra megújult Gróf Esterházy Móric Ökoturisztikai Központnál gyülekeztek szombaton délben azok a kirándulók, akik Hajnáczki Sándor hívására kedvet éreztek ahhoz, hogy nekivágjanak a Vértesnek és bejárják azt az utat, amit 1945 januárjának éppen ezekben a napjaiban a huszár katonák harcolva teljesítettek.  

Nagyon sokan voltak, akik mindörökre az ősi fák alatt, a Vértes földjében maradtak, miután elestek a szörnyű küzdelemben. A túracsoport tagjai először átvágtak a műúton és a kőhányási temetőhöz érkeztek, ahol Szebenyi István, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke idézte fel a múltat. Az egyesület két évtizede kutatja és gondozza a Vértes katonasírjait, gondoskodik az előkerült lőszerek elszállításáról, így téve biztonságossá a túrautakat a kirándulók számára. Rövid, de annál szívbe markolóbb összefoglalójában elmondta: a magyar főváros felmentéséért megindult német támadást egészítette ki a magyar huszárok utolsó komolyabb hadművelete. Először Kőhányást foglalták el, majd tovább haladtak Csákvár felé, feljutottak a Kotló-hegyre, ahol csapdába kerültek. Több napig kitartottak élelem nélkül – csupán havat tudtak a szájukba tömni –, végül lőszer híján, szörnyű kézitusában kitörtek a bekerítésből visszafelé, de csak néhányan tudták elérni a saját vonalakat.  

A beszámolót rövid tiszteletadás követte a kőhányási temetőben lévő sírnál, ahol elesett katonák alusszák örök álmukat, majd Szebenyi István tovább vezette a csoportot az erdőben Csákvár felé. Megállt a lövészárkoknál, melyeket félig már eltemetett az idő és beszélt a hősökről, akik miután túlélték a sokszoros túlerőben lévő ellenséggel való összecsapásokat, a háború utáni évtizedekben nem csak elfeledve, lelkileg is összetörve és egzisztenciájukban megsemmisítve voltak kénytelenek élni. A meghaltak közül csak a szerencsésebbek kerültek a temetőkbe. Azok összefagyott testét, akik holtan ott maradtak a hómezőn, a harcok után az oroszok a polgári lakossággal a lövészárkokba húzatták, csak a sajátjaikat vitették el szekereken. (Aztán a szovjet tömegsírok fölé a jól ismert obeliszkeket állították és megkoszorúztatták őket minden évben a leigázott néppel.) „Ezért szoktam azt mondani, hogy a Vértes egyetlen hatalmas katonatemető”, sóhajtotta együtt a fákkal a hadszíntérkutató, aki Az utolsó töltényig címmel Szabó Péter hadtörténésszel együtt könyvet írt a huszárok második világháborús harcairól.  

A gyalogtúrázók tovább indultak a Kotló-hegy felé, amelynek aljában már gyülekeztek a lovas és gyalogos hagyományőrzők, majd a programot a csákvári huszár emlékműnél megemlékezés, koszorúzás zárta. Az idő nem olyan volt, mint 1945 januárjában: akkor másfél méteres hóban, mínusz húsz-harminc fokban kellett a fiatal katonáknak alvás és étel (majd lőszer) nélkül kitartaniuk. Ma már elképzelhetetlen a megpróbáltatások sora, amelynek végén az életüket áldozták azért, hogy most itt lehessünk, büszkén. Ha magunkra nem is, legalább rájuk, akik talán ott figyelik tetteinket a csupasz fákkal szabdalt örök hómezőkön.