Hagyományos, hétköznapi alapanyagból, költséges ünnepi fogás lett napjainkra a hal

A honfoglaláskori magyarok nem véletlenül húzták meg a gyeplőt éppen a Kárpát medencében, hiszen az éghajlatán túl a termékeny földek és az azokat tápláló folyók, patakok és nagyobb tavaink is a letelepedéshez ideális helyszínné tették. Még le sem fektették az új állam alapjait, de már biztosan került a fatányérokra a közeli élővízből valamilyen halétel. Aztán teltek-múltak a századok, a halhús fogyasztása pedig magától értetődő volt. A 19. század hajnalán a vízrendezési tervek és a folyamszabályozás miatt lecsökkentek azon vízfelületek, melyek addig szinte korlátlanul biztosították bárki számára a betevő halfalatot. A kiesést az akkor induló tógazdaságok próbálták ellensúlyozni, ám kevés sikerrel. Azóta folyamatosan csökkent a magyarok halfogyasztása, olyannyira, hogy mára a hétköznapok ételei közül eltűnt ez az ízletes fehérjeforrás, és már csak a karácsonyi ünnepkör asztalán része a menünek. Európai viszonylatban is rosszul állunk, ugyanis évente hozzávetőlegesen 6,5 kilogrammot fogyaszt egy magyar állampolgár, szemben a húsz kilónyi uniós átlaggal. 

Mivel ünnepi fogássá vált, az ára is magasabb lett, egyre kevesebb család engedhette meg magának, hogy csak úgy halat egyen. Aztán ott van még a kényelem is a csökkenő fogyasztás hátterében, ugyanis amíg a gyakrabban fogyasztott húsokat, a disznótól kezdve a marhán keresztül a szárnyasokig, mindig mindenhol meg lehet kapni konyhakész állapotban, addig a halat meg kell pucolni, vagyis eltávolítani a pikkelyeket, esetleg a bőrrel együtt. Sokan sem a benne található, értékes belsőségeket, sem a fejet, gerincet nem használják fel, ami, ha nem a halászlébe megy, hanem a szemétbe, akkor tovább drágítja a lakomát. 

És ha már drágaság. Emelkedtek a takarmányárak, egekben az üzemanyag ára, és magasra szöktek a bérköltségek, és akkor még nem esett szó arról az ádáz küzdelemről, amit a tógazdaságok szakemberei vívtak a 2021-es, aszályos évvel. A téli csapadék érkezése elmaradt, így a halastavak medre nem töltődött fel. Azt a kevés csapadékot, amit a nyár hozott, szinte azonnal magába szívta a szomjas föld. Emiatt úgy 30 százalékkal esett vissza a magyarországi haltermelés, és akkor folytatódott a száraz nyár, melynek minden napján centiméterekkel csökkent a tavak vízszintje. Ezáltal szűkül a halak élettere, és az alacsony vízállás esetében fokozottabban ki vannak téve a ragadozók támadásainak. Arról nem is beszélve, hogy a meleg, oxigénhiányos vizekben lényegesen rosszabb hatásfokkal hasznosul a takarmányozás. 

A halastavakra biztosítást sem lehet kötni, és az állományt tizedelő madarakat sem lehet kilőni, csak riasztani, így mindent egybevetve nem könnyű az ágazat helyzete. 

Ám a karácsony és vele együtt a sűrű piros halászlé, meg az aranybarna rántott halpatkó is közeleg. Természetesen az elsődleges választás a ponty, ami a teljes hazai fogyasztás 80 százalékát teszi ki. Az élő egyedek kilónkénti ára 1500 forint körül mozog, de kifilézve megközelíti a háromezer forintot. A tisztítás során kinyert belsőségért, vagyis a „haltejért” és az ikráért akár 5600 forintot is elkérnek. 

A kevésbé szálkás szürke harcsa élve 2500, nyúzva 3200, szeletelve 4500 forint is lehet. 

Az amurból is ízletes étel készülhet, ám lényegesen kevesebben vásárolják. Az ára is kedvezőbb, mint a többi halé, hiszen ezer forint az élősúlya, és még filézve is 1800 forint közül mozog a kiskereskedelmi ára.