Az én kedves kis falum - Vértesacsa

A terület már az őskorban lakott volt, de találtak a környéken római és avar kori temetőmaradványokat is. Első írásos említése Felacha néven azonban csak egy 1330-as oklevélben lelhető fel. Ebben az időben még több, kisebb elszórt település – Felsőacsa, Kisacsa, Alsóacsa – létezett a Vértesacsai-vízfolyás mentén. A török időkben azonban a lakosság közelebb húzódott a középkori templomhoz, és ekkor alakult ki a falu jelenlegi struktúrája.

A település lassan és csendesen fejlődött az évszázadok folyamán. Egy időben nemesi családok birtokolták, majd 1543 után a török közigazgatás része lett, lakói egyre jobban elszegényedtek. Miután 1715-ben meggyilkolták a földbirtokost, Újvári Imrét, a lakók örökös szolgaságra ítéltettek, ami miatt a falut sokan elhagyták. A elköltözők helyére aztán 32 német parasztcsalád érkezett. Innentől kezdve a svábok száma folyamatosan nőtt a faluban. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint az akkori 2700 lakóból 2067 már német volt. 

Erőteljesebb fejlődés Vértesacsán csak onnantól kezdve figyelhető meg, hogy az József nádor birtoka lett. Nagyobb lendületet adott az 1898-ban épült Bicske–Székesfehérvár-vasútvonal is, amely azonban nem érte meg a 100. évét: 1979-ben megszüntették a vonalat. Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott… című könyvében viszont a vértesacsai pályamesterrel is olvasható beszélgetés. A faluban működött kőbánya, téglaégető – még ma is vannak R. A. bélyeges, onnan kikerült téglák –, illetve később téglagyár is.

A háborút követően, más sváb településekhez hasonlóan, Vértesacsát is súlyosan érintette a németek kitelepítése. 250 családot, akik a Volksbund tagjai voltak, valamint 44 velük szimpatizáló családot küldtek Németországba. Helyükre túlnyomórészt magyarok érkeztek. A svábok emlékét és hagyományait azonban a mai napig őrzik a faluban. Az ősökhöz való kötődés egyik jelképe a Szent Vendel-szobor, amelyet 2006-ban emeltek, de a helyiek szerint korábban is állt ott ilyen. A Szent Vendel-kultuszt annak idején a katolikus németek hozták magukkal, és azért állították őket, hogy megvédje az állatokat a dögvésztől és az egyéb járványoktól. Ezért körmeneteket, egyházi szertartásokat – Acsán vásárokat is – tartottak mellette.

Vértesacsa egyik szép állapotban megmaradt épített öröksége a Kazay gyógyszertár, amely az 1800-as évek végén épült, és azóta mindvégig patikaként működött. A vályogból készült ház középső helyiségében ma is az eredeti bútorzat látható. A falu gyógyszerésze, Burgetti László, most is bennük tárolja a gyógyszereket. Ebben a házban élt és a patikában dolgozott 1918-tól 1923-ban bekövetkezett haláláig Kazay Endre, a 20. század elejének híres magyar gyógyszerésze. Kazaynak több száz tanulmánya jelent meg hazai és külföldi szaklapokban, és több előadást tartott a Magyarországi Gyógyszerész Egyesület tudományos összejövetelein. Sokan zseniálisnak tartották. Polihisztor volt, aki a gyógyszerészet mellett más tudományokban is jeleskedett. Ő rajzolta meg például a Pál-völgyi-barlang egyik első térképét, de foglalkozott többek között meteorológiával, irodalommal, csillagászattal, antropológiával, zeneesztétikával is. A Magyar Gyógyszerészeti Társaság emlékplakettet és emlékérmet alapított a tiszteletére, amelyet kiemelkedő, hosszú időn át tartó tudományos vagy társasági munkáért adományoznak. Kazay emlékét és munkásságát a gyógyszertárban külön szoba őrzi.

Az érzés, amit elmondani nem, csak átélni lehet

Lapunk ezúttal is megkért három embert arra, mondja el, miért szeret ebben a faluban élni.

Márkosi János szerint kétfajta ember létezik: vannak, akiknek ott a hazájuk, ahol a megélhetésük, míg mások számára az emberi kapcsolatok tesznek egy helyet igazi otthonná. Ő utóbbiak közé sorolja magát. Vértesacsán szinte mindenkit ismer a faluban, és ez nemcsak adott emberre, hanem annak családjára is igaz, ezért, ha csak a szomszédos falvak valamelyikébe kellene is költöznie, rosszul érezné magát. 

Adorjányi Erzsébet Vértesacsán született, minden egyes szegletéhez, helyéhez és sok lakójához is emlékek kötik. Amatőr költőként a táj számos versét is megihlette. Ha bármi baja, gondja adódik, sétál egyet a faluban, és megoldódik minden. Azt mondja, nem is tud máshol élni. Abban a rövid időszakban, amíg nem Vértesacsán lakott, állandó honvágya volt. Az Acsához kötődő érzéseit, azt mondja, csak átélni lehet, szavakba foglalni nehéz. 

Ágfalvi Jánosné szintén a községben született, régi acsai család sarja, így ő is mindenkit ismer, és viszont. Húsz évig dolgozott a helyi iskola gazdasági irodáján, és ugyan ma már Fehérvárra jár munkába, változatlanul minden Vértesacsához köti. Szereti a falu természeti adottságait, a halastavat és a kálváriát. Diákkorában rendszeresen a stációk tövébe ült le tanulni.