A szeretetnek az ünnepéből senki sem maradhat ki

A magyar nyelvben két „karácsony” kifejezés él, amelyeket a Kodály gyűjtötte betlehemes pásztordalból is ismerünk: a „nagykarácsony”, amely karácsony napja, azaz december 25., és a „kiskarácsony”, amely az újév napja, január 1.

Kérjük Isten szeretetét! 

Karácsonykor Jézus Krisztus földi születését ünnepeljük, aki Betlehemben született Szűz Máriától. Születése mindenki számára üdvösséget hoz, hiszen mindenkiért jön, nemcsak egyesekért, üzente az ünnep alkalmával a Fejér Megyei Hírlap olvasóinak Szeleczky Csaba, Ercsi plébánosa.

– A karácsony elsősorban a gyermekek ünnepe. Nem azért, mert ilyenkor kapják a várva várt ajándékokat és ezek nyomán örömmel telik meg a szívük. Karácsony azért a gyermekek ünnepe, mert ezen a napon értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért gyermekké lett az Isten. A karácsony azt követeli tőlünk, hogy utánozzuk a megtestesült Istent. Ezért senki sem maradhat ki a szeretetnek az ünnepéből! Ha Jézus közösséget vállalt az emberiséggel, akkor nekünk is közösséget kell vállalnunk egymással. Meg kell erősítenünk, újra meg újra „gazdag” tartalommal kell megtöltenünk az emberi kapcsolatainkat és közösségeinket. A „gazdag” tartalom alatt ne a pénzben kifejezhető ajándékokra gondoljunk, hanem a segítségnyújtásra, a kedves szavakra, egy mosolyra, ami nekünk nem kerül semmibe, de a másik ember számára rengeteget jelent. Legyen beteg, idős, magányos vagy elfoglalt az ember, mindenkit észre kell vennünk. De nem maradhatnak ki azok a gyerekek sem, akiknek kevés törődés, jó szó vagy odafigyelés jut. Könnyebb tárgyakkal, ajándékokkal kedveskedni nekik, mint megadni, amire igazán szükségük van: a személyes időt, a személyes foglalkozást.

– Ebben a pandémiás időszakban különösen fontos, hogy figyeljünk egymásra, a körülöttünk élőkre. A járvány miatt kevesebbet találkozhatunk egymással személyesen. Sokan most sem ünnepelhetnek a családjukkal, és magányosnak érezhetik magukat. De figyelnünk kell egymásra, és tudni kell áldozatot is vállalnunk. Szerezzünk örömet: ha kell egy telefonhívással, egy üzenettel, néhány jó szóval! Az új esztendőben is nyissuk ki szívünket embertársaink felé! Kérjük a betlehemi kis Jézus kegyelmét és segítségét, hogy általunk megtapasztalhassák az emberek Isten szeretetét! – így kívánt áldott, kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket és boldog új évet Szeleczky Csaba, Ercsi plébánosa.

Oltsuk el, jobban látunk!

Amikor a napkeleti bölcsek meglátták a csillagot, „igen nagy volt az örömük” (Mt 2,10), idézte az Szentírást a Móron és Pusztavámon szolgáló Ribárszki Ákos evangélikus lelkész.

– Nem véletlenül építik a csillagászok a nagy teleszkópokat távol a városoktól, magas hegyekbe. A nagyvárosok sok fényforrása ugyanis zavaró hatású. Ezt nevezik fényszennyezésnek, amely megnehezíti vagy egyenesen lehetetlenné teszi a megfigyelést. A fényszennyezés miatt ma már alig látni a csillagokat a nagyvárosokból, szinte már elfelejtettük, hogy milyenek. A mindennapok embere ma a csillagos ég látványa nélkül nő fel. Tudja, hogy hol van egy-egy cég, bank vagy áruház hatalmas, messzire világító reklámja, de az égbolton legfeljebb a holdat találja meg, és nem tudja, hol keresse az Esthajnalcsillagot vagy a Göncölszekeret.

– Ezért nehéz az ég jeleit is meglátni a modern kor emberének. A csillogásban, ragyogásban, amelyet különösen így karácsony közeledtével mesterségesen magunk köré „varázsolunk”, észre tudjuk-e venni a betlehemi csillagot? Egykor ennek a csillagnak a megjelenése adta tudtára a világnak Jézus születését. Ezt látták meg az evangélium leírása szerint a napkeleti bölcsek, és „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük”. Isten adott nekik jelt, és ad ma nekünk is jeleket, amelyek őrá utalnak. De ahhoz, hogy ezeket észrevegyük, látó, mesterséges fényektől el nem vakított szemre van szükségünk. Mennyire felszínes és félrevezető ezzel szemben a kirakatok és utcák vakító fénye, a sok csillogó üzleti reklám, amelyeknek az üzenete nem az, hogy „itt a karácsony, itt a Megváltó”, hanem helyette az, hogy itt a karácsony, vásárolj minél többet! És az emberek tömegekben tolonganak a boltokban, áruházakban. A karácsony a béke és a nyugalom, az öröm helyett a hajszoltság stresszes ideje lett. Rágörcsölünk a tökéletes karácsonyra…

– Nemcsak fizikai, hanem lelki fényszennyezés is van körülöttünk. S ebben a lelki fényszenynyezésben, a vásárlási lázban, a tökéletes karácsony illúziójában nehéz észrevenni a hozzánk érkező Megváltó Jézus Krisztust, az igazi betlehemi csillagot! Kicsit lassítsunk le, kicsit lépjünk hátrább, hogy jobban lássuk az érkező Megváltót!

Ribárszki Ákos lelkész azzal kívánt áldott, Krisztusra tekintő karácsonyi ünnepeket, hogy Gyökössy Endre református lelkipásztor egyik gyermekkori élményének leírását idézte: „Nagyapám derekáig értem még csupán, de már kezembe adta az istálló-lámpást, ha beesteledett, és mentünk valahová. (Lehet, sokszor csak a kedvemért gyújtotta meg.) Boldogan, a világosságot hordozók büszkeségével lóbáltam. Így haladtunk egyszer hazafelé egymás kezét fogva, botladozva a bűdszentmihályi göröngyös úton. Nagyapám valami gödröcskébe léphetett, mert féltérdre esett. Felállt, leporolgatta a ruháját, s akkor így szólt hozzám: – Oltsuk el ezt a lámpást, kisfiam, hogy jobban lássunk! Elfújtam az aprócska fényt, s néhány másodperc múlva, amikor a szemünk hozzászokott a föl-föl bukkanó hold tisztán ragyogó, csillogó fényéhez, valóban jobban és meszszebb láttunk. Sok szalmacséplő bölcselkedés hallatán, vagy tűzijátékos ember tűnő fényű sziporkái láttán gyakran hallom ma is nagyapám hangját: oltsuk el a lámpást, hogy jobban lássunk!”

Szavunk ereje nem az ár

Karácsonykor megemlékezünk arról a csodáról, amikor az Isten Fia, aki egyben a teremtésünkben az alkotói oldalon volt, meglátogatott bennünket. Itt. Helyben. Az evangéliumok tudósítanak bennünket arról, hogy mi történt Betlehemben azon az éjszakán, mikor nem várt módon megjelent közöttünk a Messiás, emlékeztetett a Velencén élő Révész Lajos baptista lelkipásztor.

– A beszámoló a mi szemszögünkből is nagyon szokatlan, egyedi. Leginkább az az elképzelhetetlen dolog válik valósággá, hogy a Magasságos Menny képviseletében leszálló angyalok olyan társadalmi réteghez szólnak, akik az akkori emberi normák szerint nem kompatibilisek a mennyel. A betlehemi éjt megelőzte a mennyben egy stratégiai egyeztetés: „Ki menjen el követségbe közülünk a Földre?” A jelentkező maga az Isten Fia volt. „Mi lenne, ha lemenne? Hogyan fogadnák odalent? Milyen protokoll szerint érkezzen? Meddig maradjon, és főleg mit tegyen, amíg lent lesz? Kapjon-e védelmet, amíg ebben a felfordult világban ténykedik? És legfőképp: Mi lenne, ha a Mennyei Atyát maga a Fiú képviselné?

– És a Fiú igent mondott. Talán a menny elhallgatott, hiszen köztudott volt, hogy a bűn miatt a Föld új uralkodót választott, önként, egyoldalúan levált a mennyről. Sőt! Mindenféle kapcsolat megszűnt Ég és Föld között. A Fiú a mennyben, aki itt lent a Jézus nevet viseli, igent mondott a 33 évig tartó küldetésre. Erről a tervről itt lent mi szinte semmit nem tudtunk. S főleg nem számítottunk arra, hogy a menny sajátos módon, általunk teljesen érthetetlen időben és protokollal küldi el a legbecsesebb követét. Ugyanis nekünk koncepcióink, elvárásaink és szabályaink vannak arra, hogy miként kell megérkeznie egy fontos embernek.

– Mi lenne, ha nem így lenne? Mi lenne, ha a társadalom, a falu, a város legelesettebbjeit is fontosnak tartanánk? Mi lenne, ha szavunknak nem az öltönyünk vagy az autónk ára adna tekintélyt? Mi lenne, ha mernénk becsületesek lenni akkor is, ha a szociális rétegek alsóbb részén élem az életem? Mi lenne, ha hinnénk annak a Jézusnak, aki a mennyei hatalmat hátrahagyva olyan fontosnak tartott bennünket, hogy teremtői mivolta ellenére beleszáll egy tehetetlen, kiszolgáltatott, háromkilós csecsemő testébe? Mi lenne, ha megértenénk, hogy a közénk érkező Jézus későbbi kereszthalála nem a véletlenek balszerencsés kimenetelű eseménye volt? Mi lenne, ha elfogadnánk, hogy az Atya feltámasztotta Őt? Mi lenne, ha megértenénk, hogy feltámadása után megnyílt egy új korszak, amikor is személyesen megismerhető az Isten Jézuson keresztül? Mi lenne, ha a rövidre szabott és sokszor kiszámíthatatlan életünket arra bíznánk, akinek annyira fontosak voltunk, hogy szokatlan módon testben érkezett közénk? Mi lenne, ha az idei év legszebb karácsonyi ajándéka az lenne, hogy kapcsolatba kerülnék azzal a személlyel, aki az első karácsonykor köztünk járt? Mi lenne, ha Isten felfedezéséről (is) szólna az előttünk álló ünnep? Mi lenne, ha istenképünket Isten megismerésével gyarapítanánk? Mi lenne, ha az ünnepek alatt elolvasva János evangéliumát hitelt adnánk Isten szavának? Mi lenne, ha a karácsony eseményeit egy terv kezdőpontjának látnánk?

Ehhez kívánt jó felfedezést, bátor döntéseket – és természetesen áldott ünnepet és boldog karácsonyt – Révész Lajos baptista lelkipásztor.

Öröm a sötétségen túl

Szücs Sándor lelkipásztor öt éve szolgál a szabadbattyáni református gyülekezetben. Úgy érzi, hazaérkezett. Hazaérkeztek a családjával, ugyancsak lelkész feleségével és kisfiával. Igazi közösségre leltek a településen.

Karácsonyról, a szent ünnepről gondolkozni csaknem mindenki szokott. Adott mindez ilyenkor december végén, hiszen Jézus születésekor még a benne nem hívők is díszítenek, ékesítenek. Amint Szücs Sándor beszélgetésünk során felveti: nem furcsa, amikor valaki azt mondja, hogy a „szeretet ünnepe”, vagy esetleg így nyilatkozik: az „ajándékozás ünnepe”. Azonban, ha magunkba tekintünk, talán többünknek más érzései és gondolatai is megfogalmazódnak karácsony táján.

– Első gyermekünk, Sára, 23 hetes korában, 2013. december 24-én az anyai méh melegéből tért haza teremtő Istenünk karjaiba. Nem értettük feleségemmel a miértet, nem tudtuk akkor – s máig nem egyszerű – a karácsonyi földre születés örömét gyermeki ragyogással szemlélni. Azonban Isten rávilágított az életünkben egy nehéz, megrendítő igazságra: van, amikor meg kell látni és meg kell tanulni a régóta várt és hőn áhított kincseinket elengedni – mondja Sándor.

Isten kétezer esztendővel ezelőtt egyszülött Fiát küldte el a Földre, hogy a gonoszságban és bűnben élő ember észrevehesse, megérthesse és megélhesse az igazi szeretetet, a megbocsátást.

– Karácsonykor számos ház felékesítve áll, sokfelé láthatunk különféle világítást, csillogást, és hallhatjuk a már jól megszokott dallamokat is. De vajon észrevesszük-e azt a szinte fel sem fogható kegyelmet s ma is felénk áradó szeretet, amit a Megváltó Földre születése jelent? Meglátjuk-e minden külsőség mögött, hogy Isten nem egy régi időben élt valaki, hanem egy örökké – ma is – élő hatalmasság? Mit teszünk azért, hogy észrevegyük őt, és közelebb kerüljünk hozzá? Teszünk bármit is azért, hogy keresztyénségünk élet legyen és hozzá, a Megváltóhoz tartozzunk?

„Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus!” (Efézus 5,14).

– Igen, sok szempontból alszik a világ, álomban élünk mi, emberek. Nem tudunk vagy talán sokszor nem is akarunk világosan látni, és csak kifogásokat keresünk, hogy időt nyerjünk; aztán több esetben továbbállunk, és elmenekülünk. Isten, Krisztus, megváltás nem jelentenek semmit. Karácsony szentsége sem érint meg igazán, mert megelégedünk néhány ajándék megvásárlásával és pár étel elkészítésével. Karácsony nem ennyi csupán; hiszen Isten az ő egyszülött Fiát adta és küldte el a világunkba azért, hogy ébredjünk fel végre és lássuk meg őt! S a sötétségből kijőve és felébredve valóban, igazi örömmel tapasztalhatjuk meg azt, hogy ma is szeret az Úr!

– Mi idén a már háromesztendős Sándor fiunkkal ünnepeljük Megváltónk születését a családban – teszi hozzá csendesen a lelkipásztor. – Áldott, lelkiekben megélt karácsonyi ünnepet kívánok mindnyájuknak!