Munkája során a hajléktalanok életminőségének javításán dolgozik Faragó József

Hogyan telik egy átlagos napja az Utcai Szociális Szolgálat munkatársaként?

– Ami minden időszakban állandó, az a hétfő-szerda-péntek, amikor nyitva van az ügyfélszolgálati irodánk, ahová bejöhetnek tisztálkodni az utcai hajléktalanok, ekkor tudunk segíteni iratpótlásban, ügyintézésben. A többi napon járjuk az utcát, információt szerzünk a hajléktalanok helyzetéről, beszélgetünk velük, amiben tudunk, segítünk. Most, hogy kicsit rejtőzködőbbek lettek, nehezebb információhoz jutni. November 1-től április 30-ig krízisellátás van: este tízig az utcán vagyunk, márciusig teajárat keretében közterületi étkeztetést végzünk meghatározott állomásokon.

Érzelmileg mennyire megterhelő ez a hivatás?

– Nehéz feladat. Nagyon sokat jelent, hogy van egy biztos családi hátterem, és az évek során sikerült megtanulnom, hogy a munkát a munkahelyre koncentráljam, a családot pedig otthonra. Ha hazafelé úton nem tudnám letenni mindazt, ami aznap történt, akkor nagyon nehezen tudnám ezt csinálni, mert vannak olyan megrendítő esetek, amelyek megviselnek.

Nehéz elfogadni, hogy aki nem akarja, azon nem tudnak segíteni?

– Pont ez a kulcs a történetben: mi csak annak tudunk segíteni, aki akarja. Az utcán nagyon sokan vannak, akik erre az életmódra rendezkedtek be, náluk elsődlegesen az életmentésre tudunk fókuszálni, illetve ha van valami akut problémájuk, amivel hozzánk fordulnak, akkor segítünk. A legfontosabb, hogy csak annak tudunk segíteni, aki elfogadja, vagy aki kéri.

Volt már olyan, hogy segített valakinek az újrakezdésben, mégis bizonyos idő után újra hajléktalanként találkozott az illetővel?

– Sokszor előfordul, és általában ezt kudarcként éli meg az ember. Van hajléktalan, akinél visszatérő probléma, hogy minden évben van egy olyan tavaszi-nyári periódus, amikor teljesen elkallódik, majd télen, amikor jön a hideg, akkor összeszedi magát, intézkedik, segítséget kér. Amikor ezt több évig rendszeresen megcsinálja, akkor az a szakmán belül könnyen kiégéshez vezethet, mert reménytelennek tűnik a helyzet. A másik negatív tapasztalat, hogy vannak olyanok, akiknek ha sikerül valamiféle pénzbeli ellátást intézni, akkor csak annyi változik, hogy több vagy minőségibb alkoholt isznak, az alapvető helyzetükön nem akarnak változtatni.

Hogy lehet az, hogy valaki az év egyik felében hajléktalanként él, a másikban pedig képes összeszedni magát? Miért esnek vissza újra és újra?

– Az alapvető probléma a visszaesések esetében az, hogy hiányosak a megküzdési stratégiák. Ha közben történik velük valami negatív, akkor hirtelen visszazuhannak. Másrészt sokan napi életvitelre rendezkednek be, nem gondolkoznak előre. Ha el akarom küldeni őket egy munkahelyre, akkor megkérdezik, hogy egy hónapig mit csináljanak, amíg megkapják a fizetést. Az utcán ha koldulnak, kéregetnek vagy dobozt gyűjtögetnek, abból napi bevételük van. Nagyon nehezen tudják elképzelni azt, hogy egy hónapig meghúzzák magukat a kríziskezelőben, és csak egy hónap után kapnak majd fizetést.

[eadvert]

Azért ugye vannak pozitív történetek is?

– Persze, vannak. A pályázatok időszakában tudjuk támogatni a lakhatásukat, szociális munkás, pszichiáter és pszichológus segíti őket, utazási bérletet adunk, segítjük a munkába állást. Szerencsére vannak olyanok, akik így már talpra tudnak állni. Akad olyan is, aki évente egyszer-kétszer be szokott jönni az intézménybe, mesél magáról, és tudjuk, hogy már tíz éve stabil az élete. Van olyan is, akivel mondjuk egy munkahelyen összefutok, és meséli, hogy önálló albérlete van, összeszedte magát, talpra állt. Vannak siker­élmények. Ez a ritkább, de nagyon feltölti az embert, amikor egy-egy ilyennel találkozik.

Miként látja a jelenlegi fehérvári hajléktalanhelyzetet?

– A lakosság szemszögéből nézve szerintem javult a helyzet, a tömeges hajléktalanmegjelenések szűnőben vannak. Nem tudom, a Skála-környéki esetek minek köszönhetők, talán a nyilvános wc közelségének, mert a Kríziskezelő Központ mint intézmény, eléggé kiesik a városból. Akik a belvárost járják, ott próbálnak bevételhez, segítséghez jutni, azok kötődnek a helyszínhez. Más nagyvárosokhoz képest – ahol jártam vagy láttam hajléktalanokat – szerintem jól állunk. Valamennyit segítene, ha az intézményrendszer átalakulna. Az éjjeli menedékhely egy tömegszállás, és aki évek óta kint van egyedül, azt nem lehet bevinni 18-20 ember közé. Sokan azt gondolják, hogy a hajléktalan mindennek kell, hogy örüljön, de neki is vannak emberi igényei. Ha ragaszkodik a szabadsághoz és az önállósághoz, akkor lehet, hogy azt választja, hogy egy önpusztító életmóddal inkább kint marad. Lehet, hogy neki az csak a második, harmadik a prioritási sorban, hogy fedél legyen a feje fölött.