A túlsó oldalról történő visszatérés esélyéért…

Kezdjük a száraz tényekkel: ma Magyarországon ezer emberből nagyjából mindössze tizenhét képes az újraélesztésre, miközben naponta hetven hirtelen szívhalál következik be. Ez évente 25 ezer halottat jelent, akiknek hetven százaléka megmenthető lenne.

Amikor a mentők beszélni kezdtek az iskolában, először jó és rossz példákat említettek. Jókat, amelyek olyankor estek meg, amikor a hirtelen szívhalál bekövetkezte után akadt bátor és tettre kész segítő, akinek sikerült életet mentenie. Rosszat, amikor ez elmaradt, s bár az érkező mentőegység visszahozta a földön fekvő embert az életbe, azt csak maradandó károsodással együtt lehetett megtenni, amit hosszú rehabilitáció követett. „Soha többé nem lesz belőle olyan ember, mint amilyen a tragédia előtt volt, mert nem akadt a közelében senki, aki odatérdelt volna mellé, hogy nyomja a mellkasát. Nem volt senki, akinek eszébe jutott volna, hogy ezt kell tenni…”

Klupács Péter hangja elakad, annyira elérzékenyül, majd erőt gyűjt, és precízen ismertetni kezdi, mitől alakul ki a hirtelen szívhalál, és mit kell tenni ilyen esetben.

Pétert nagyon sokan ismerik Székesfehérváron, három hónappal ezelőtt, 31 év után ment nyugdíjba az Országos Mentőszolgálattól. Ő még 2005-ben, a Rally Rejvíz versenyen – ahol a világ legjobb mentőegységei vetélkednek – indult először egy csapatban a HUBA Rescue24 mentőseivel, s meg tudták mutatni a világnak a tudásukat, hiszen Kanada mögött másodikak lettek és Európában a legjobbak. Azóta tart a kapcsolat, ami az idő múlásával csak erősödött.

– Egy olyan világban élünk, amely megváltozott – mondta a képzés szünetében. – Olyanban, ahol jellemzővé vált, hogy az emberek elmennek a másik mellett, és nem segítenek, ahol erőszakot szül az idő, mi ezt az erőszakot szeretnénk visszaszorítani már a gyerekeknél. Azt szeretnénk, hogy egy olyan generáció nőjön fel, amelyik mer és tud önzetlenül segíteni a bajba jutottakon.

Úgy tapasztalja, nagyon szeretik és megértik a diákok, miért fontos elsajátítani a tudnivalókat, de tudja azt is, hogy megfelelő iskolai és szülői háttér nélkül ez a munka sem lehet maradéktalanul eredményes, mert ők információt adnak át, amit aztán ismételni és rögzíteni kell. Klupács Péter hisz abban, hogy ha felkészítjük rá a fiatalokat, igenis megbirkóznak majd az ilyen helyzetekkel.

A harmincegy, szolgálatban töltött esztendő természetesen nem múlott el nyomtalanul.

– Ezeket a történeteket nem felejti el az ember, beleivódnak a mindennapjaiba, az életébe, a génjeibe – remeg meg a hangja Péternek. – Még mindig vannak olyan éjszakák, amikor felriadok, mert álmodok dolgokkal. Ez nem szégyen, erről beszélni kell, tudnom kell kezelni, mert muszáj tovább élni. Pavelcze Laci a világban járva még több tragédiát látott, hiszen látta, átélte, milyenek a világkatasztrófák. De a család katasztrófája ugyanilyen nagy tud lenni egy család életében.

Pavelcze László néhány hónapja Pákozdon alakította ki a Rescue24 új bázisát.

– A kampány lényege az, hogy a gyerekek ne menjenek el senki mellett, aki rosszul van. Értsék meg, hogy nem kell mindenkit részegnek vagy hajléktalannak hinni, inkább minden esetben álljanak meg és próbáljanak segíteni. Adott esetben nagyon fontos lehet egy telefonhívás is, de a legjobb, ha tudják, miként kell meggyőződniük arról, valaki eszméletlen-e, és milyen módon tud segíteni a bajba jutotton.

Az előadással az ország bármelyik részén megjelennek, ha hívják őket, akár általános, akár középiskolában, de bármilyen rendezvényen szívesen elmondják a tudnivalókat. „A Hős benned is benned van!” elnevezésű kampány egy korábbi program folytatása, amelynek során már jártak nyári táborban, vagy éppen legutóbb Székesfehérváron, a Deák Ferenc Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakképző Iskolában.

– Nagyon szeretnénk azt, hogy ez az ismeret idővel beépüljön az oktatási rendbe. Háromszor 45 percig le lehet kötni a fiatalok figyelmét, ugyanakkor ennyi idő alatt nagyon sok mindent megtanulhatnak, főként azt, hogy ne legyenek közönyösek, ha bajba jutott embert látnak.

Pavelcze László és Klupács Péter összeadva több mint hatvan éve teszik a dolgukat. A második világháborúban Churchill mondta az angliai légicsata után, a brit pilótákra utalva, hogy „Soha még az emberi konfliktusok történetében nem köszönhettek ilyen sokan ilyen sokat ilyen keveseknek”. Ezt nyugodtan lefordíthatjuk rájuk, a mentőkre gondolva: nincs még egy hivatás, amelyre ez jobban igaz volna békeidőben.