Aki nem angyal, de talpig ember – Elment Takács Tibor fővadász

Tucatnyi tervvel, rengeteg kapott és még több vállalt feladattal, nagy tapasztalattal és mégis sok tanulnivalóval a hátizsákjában dolgozott és élt Takács Tibor fővadász. Most letette a mások vállán oly’ súlyos terheket, itt hagyva a szerető családot, barátokat, de itt hagyva életművét is, az erdőjárók, vadászok és kirándulók javára. Hogy a Gaja-völgyi Tájcentrum és a Bársony István Emlékház Vadászati Múzeum alkotója és motorja milyen is volt valójában, azt barátja és egyben munkatársa, Haas Béla tudja elmondani hitelesen.

A Vadex Zrt.-nél dolgozó vadgazdálkodási ágazatigazgató elmondta: – Amikor Tibi elment, az fogalmazódott meg bennem, hogy az erdő Matula bácsija hagyott itt minket. Nagy kedvencem a Tüskevár, főleg az a rész, amikor azt mondja Bütyök az öregről, hogy: „Angyal”. Erre jött a válasz, hogy: „Lehet, de a valóságos angyalok valószínűleg visongva futnának világgá, ha az öreg megjelenne köztük pipájával és kéthetes szakállával”. De aztán Nancsi néni helyre teszi a dolgokat: „Matula nem angyal, hanem ember, de talpig ember, és ennél többet nem kívánhat senki.”

Takács Tibor is egy ember, egy talpig ember volt. Huszonhét évet dolgoztam együtt vele, illetve velük, hiszen vadász házaspárként kerültek hozzánk. Tibi területi vadásznak Csurgóra, párja pedig a vadászház gondnoka lett. Nagyon jó viszonyban voltunk egymással, és persze voltak vitáink, de mindig szakmai, sohasem személyeskedő jellegű. Tibi egy alapvetően nagyon jó kedélyű ember volt, mindig a megoldásokat kereste, sosem rántotta meg a vállát azzal a felkiáltással, hogy majd lesz valahogy – emlékezett vissza a kezdeti időszakra Haas Béla.

A vadászat és Takács Tibor kapcsolatával kapcsolatban a régi jó barát azt mondta:

– Az erdész, a vadász szakma olyan, mint az orvos vagy a tanár. Csak hivatásszerűen lehet megélni, és Tibi igazán így élte meg. Egy hivatásos vadásznak a munkája sokszor éjszakába nyúlik és hétvégén sincs megállás, de ők így választottak párt, így a családban ez sosem volt probléma.

Mint kiderült, Takács Tibor 1994-ben érkezett Fehérvárcsurgóra, ahol a vadaskert vezetője lett 2003-ig, amikor aztán vadászati műszaki vezető, vagy ahogy most nevezik, fővadász lett. Három vadaskert és 14 ezer hektár irányítása került a kezébe, minden felelősségével együtt.

A családhoz való ragaszkodás és a sok munka nem akadályozta „Takit” abban, hogy folyamatosan képezze magát. Haas Béla erről így vallott: – Tudni kell, hogy végtelenül agilis ember volt, sok mindent csinált, de mikor hozzánk került, akkor csak egy középfokú végzettsége volt. Utána megszerezte a vadgazdamérnöki diplomát, majd megcsinálta ebből a mesterképzést. Később növényvédős végzettséget szerzett, igazságügyi vadgazdálkodási szakértő lett. Élete utolsó szakaszában is tanult, akkor éppen Debrecenben agrár felsőfokú képzésben vett részt.

A ma népszerű kirándulóhelyek jelentős részben az elhunytnak köszönhetik létüket és vonzerejüket. Haas Béla elmondta: – Már közelített az életkora a hatvanhoz, de mégis mindig arra törekedett, hogy minél inkább ki tudjon teljesedni abban, amit csinál. A Gaja-völgyi Tájcentrum sorsát is a szívén viselte, és amikor a vadászati cég úgy döntött, hogy komolyabb közjóléti tevékenységet fejt ki ezen a területen, akkor Tibi üzemeltette a tájcentrumot. De figyelme minden részletre kiterjedt. Jó példa erre, hogy már évek óta telepítettek a Gaja patakba pisztrángot, a szakemberek munkáját Taki segítette, ennek köszönhetően a Gaja úgy lett kialakítva, mint egy igazi hegyi patak, melynek medrét több helyen átalakították, hogy megfelelő élőhelyet alakítsanak ki a pisztrángok számára.

Nemcsak a tájcentrum viseli magán Takács Tibor keze nyomát, de a Bársony-ház is, tudtuk meg Bélától, aki így emlékezett vissza a kezdetekre: – A Bársony-házat a Gaja-völgyből a Szeles-árkon keresztül lehet megközelíteni, a turistautat követve. A Károlyi családnak volt ez a régi vadászháza, melyet Károlyi gróf Geraldine nevű, gyakran ott gyógyuló tüdőbeteg lánya után Zseri-szállásnak neveztek el. Közben megépült mellette a Vadex Mezőföldi Zrt. új vadászháza, de az évszázados régi állaga nagyon leromlott. Tibi a szívén viselte ennek az épületnek a történelmi és építészeti értékét, ezért mindent elkövetett, hogy ezen változtatni tudjon. Aztán egy pályázati forrás segítségével megújult a Károlyi vadászház, és Bársony-ház néven múzeummá vált, melynek kiállítási tárgyait is Tibor kutatta fel és gyűjtötte össze, és később a tárlatvezetést is magára vállalta.

Azt is megtudtuk, hogy Tibort érdekelték a történelmi események és a hagyományok. A fehérvárcsurgói vadaskertet a Károlyi grófok még 1888-ban létesítették. Ők telepítettek Magyarországon először szikaszarvast és muflont. Tibor a szikaszarvas témában különösen mélyre ásta magát, mindent elkövetett, hogy növelje a szikaállományt, még vérfrissítést is intézett külföldről. Szerencsére ez még életében sikerült is neki.

– Hiába a beosztás, a magas végzettség, a sok, elévülhetetlen érdem és szakmai eredmény, Tibi rendkívül határozott egyéniség, de mégis mindig vidám és szerény ember maradt, és ha sok volt a munka, még azt is megtette, hogy átadta a legfontosabb és egyben legkedveltebb feladatát, a vadászatást is másnak. Így annak a személynek jutott a „betakarítás”, az elismerés, Takinak pedig a munka, mondta elérzékenyülve az ágazatigazgató.

S kapott még munkát a fővadász, köztük mezőgazdasági feladatokat is, majd összevonták a területét két másik vadászterülettel, de ez sem törte meg sem a hitét, sem a kedvét. Kiváló szervező hírében állt, akinek mindig volt pár jó ötlete. Igazi csapatjátékosként ismerte meg mindenki. Az akkori erdészet közösségét is ő fogta össze, de még gyerekek tanítását is vállalta. Emellett persze igazi vadászember volt, aki szívesen vette a vállára a puskát; abban a kegyben volt része, hogy a hobbija volt a munkája.

Takács Tibor a gyerekeire nagyon büszke volt, és még az sem zavarta, hogy egyik sem érdeklődött igazán a vadászat iránt. A fővadász nincs már, de van egy novemberben született unokája, így megmaradt feleségének az a reménye, hogy ha a csöppség megnő, talán egyszer vállára veszi nagyapja gondosan őrzött fegyverét, és elindul vele a lombos fák közé, amiket talán éppen a nagypapa ültetett egykoron.

Az utolsó időszakra így emlékezik a barát és munkatárs: – Jött a Covid-járvány. Először a feleségem és én birkóztunk meg a betegséggel, és éppen Tibi volt az, aki ellátott minket gyógyszerrel, amíg karanténban voltunk. Aztán nagy boldogsággal kürtöltem körbe, hogy negatívak vagyunk, ám kaptam válaszul egy üzenetet Tibitől, hogy nagyon örül neki, hogy jól vagyunk, de „Én szarul vok.” Azonnal felhívtam telefonon, és az volt az első mondata: „Nem tudok beszélni.” A többi már köhögésbe fulladt. Napokon át lázas volt, teltek-múltak a napok a fehérvári kórházban. Előbb légzéstámogatást kapott, majd tüdőembólia miatt felkerült lélegeztetőgépre. Két hetet volt még egy pesti kórházban, és mi bíztunk abban, hogy visszatér közénk, annak ellenére, hogy az orvosok nem sok jóval biztattak minket. Aztán elment.

Arra a kérdésre, mikor és hol fog igazán hiányozni a kolléga, Béla azt felelte: – Mindig és mindenhonnan. Nehéz ránézni egy fényképre, és hiányzik a kürtös csapatból, ahol együtt fújtuk, és persze a disznóhajtások során, de ez egy folyamat, ahol az egyik dolog jön a másik után, így ránk tör majd a hiány minden egyes feladattal, emlékkel, vadászattal.

A drámai hetek után zárt körű temetés volt, így nem volt mód elbúcsúzni az elhivatott fővadásztól, de a családdal közösen megtalálták ennek is a módját. Haas Béla így emlékezett viszsza az eseményre: – Tibi nagyon szerette a kopjafákat, ezért állítottunk egyet, hogy legyen egy hely, ahol fejet lehet hajtani az emléke előtt. A Bársony-ház mellett már volt egy kopjafa, melyen az ott szolgált erdészek, vadászok neve szerepel. Ezzel átellenben helyeztük el Takács Tibor kopjafáját. Az esemény megszervezését, lebonyolítását a Vadex dolgozói végezték. Július 16-án, pénteken este felharsantak a kürtök, melyek gyülekezőre hívták az ott megjelent háromszáz embert, aztán megszólalt a vadászhimnusz, majd Majoros Gábor vezérigazgató, s Taki barátai, Varga Zoltán és Fejes László emlékezett. Végül átadták – sajnos már csak posztumusz – az Országos Magyar Vadászati Védegylet által kiadott Vadászati Érdemérmet Tibor feleségének.

A megemlékezés további részében a bakonycsernyei evangélikus lelkész, Szarka István megáldotta az emlékhelyet, majd hosszú perceken át tették egyik fehér virágot a másik után a kopjafa tövébe barátok, munkatársak, tisztelők. Végül újra felállt a Tibor távozása miatt immár hiányos kürtösök csapata. Szájukhoz emelték a vadászhangszereket és elfújták a Wiedersehent. Viszontlátásra!