28. rész

2021.06.19. 07:00

Az én kedves kis falum – Kajászó

A falu, ahol alig több mint ezer ember él, a Váli-völgy első települése az M7-es autópálya felől Alcsútdoboz irányában. Környezetének szépsége vitathatatlan, ám az össz­hatást némileg rontja a főút forgalma: percenként dübörögnek rajta végig kisebb, nagyobb járművek.

Borsányi Bea

Kajászó története igen régi: lakóházmaradványok, csontok, cserépedények és őrlőkövek tanúskodnak arról, hogy már Kr. e. 1600 körül lakott volt a terület, amelyen később a rómaiak is felépítették a maguk települését, aminek neve nem, csak villáinak romjai maradtak fent. A monda szerint aztán itt temették el a hun Attila egyik vezérét, Kevét is, sőt egyesek szerint magát Attilát is. A falu eredeti neve, Keveháza, majd Keveaszó is innen ered. 1491-től a falu védőszentje, Szent Péter után Kajászószentpéternek nevezték, amelyet a kommunista időkben a Belügyminisztérium Kajászóra rövidített.

A temető felé vezető út melletti löszfal, amely folyamatosan erodálódik
Fotó: Elekes Gergő / Feol.hu

Sok más magyar településhez hasonlóan, a török idők végére Kajászó is teljesen elnéptelenedett, a 18. század elején telepítették újra. A falu – csakúgy, mint a többi Vál-völgyi település – mezőgazdaságból és állattenyésztésből élt. Ennek köszönhetően először a napóleoni háborúk idején kezdett jobban fejlődni, majd a két világháború között a fővárosi piacok felvevőkapacitásának köszönhetően virágzott tovább. A gazdák ebben az időszakban megerősödtek. A 30-as években tejszövetkezetet is alakítottak, tejbegyűjtő állomást építettek, a község a szarvas­marha-tartásban országos hírnévre tett szert. 1930–36 között közel 5 millió liter tejet termeltek, ami szép bevételt hozott a kajászói gazdáknak.

Az 1939-ben felavatott, 7300 pengőbe került első világháborús emlékmű; a névsor aztán bővült
Fotó: Elekes Gergő / Feol.hu

A jólétet aztán felemésztette a második világégés, amely alaposan meggyötörte Kajászót. Ami megmaradt a régi gazdaságokból, azt az erőszakos téeszesítés vitte el. A falu hosszú időre tetszhalott állapotba került: az országos fejlesztésekből többnyire kimaradt, a közművesítés is nagy sokára kezdődött csak meg.

Jellegzetes látványossága nincs a településnek. Érdekessége a temető felé vezető út melletti löszfal, amelybe a háborúban légópincéket vájtak. Ma madarak élnek a falat pettyező lyukakban. Áll még a három artézi kút egyike is, amelyek egykor ellátták a falut vízzel, és az igen impozáns, Bory Jenő székesfehérvári szobrász által alkotott I. világháborús emlékmű 1939-ből, rajta 54 háborús hős nevével. Az emlékhely később tovább bővült.

A református közösség mindig erősebb volt Kajászón, de nem mindig volt békesség a tagjai között
Fotó: Elekes Gergő / Feol.hu

Kajászón mindig is jelentős volt a református gyülekezet. Mai templomuk 1802–12 között épült, amelyhez a tagok jelentős adománnyal és önkéntes munkával járultak hozzá. Ám a békességet száz évig tartó ellenségeskedés váltotta fel, amikor 1812-ben kitört az úgynevezett padper. Emiatt még a templom felszentelése is elmaradt. A veszekedés az új templomi padok használata miatt tört ki, amit a nemesek maguknak követeltek – s végül a vármegyei tisztségviselő a javukra döntött. A nemesi és a polgári családok után következő jobbágyok így csak állhattak és évtizedekkel később is csak kövekre fektetett gerendákon ülhettek az istentiszteletek alatt. A kiegyezést követően tömegesen költöztek be a városba a nemesek, a padsorok megüresedtek, ám a padjog maradt. A Kajászón maradtak féltékenyen vigyáztak az üres helyekre, még verekedés is tört ki emiatt a templomban. Végül 1912-ben az új lelkész kidobatta a sok helyet elfoglaló tölgyfa padokat, helyükre új, egyszerű változat készült, ami több ülőhelyet biztosított. Ezzel egy időben új ülésrendet is kialakítottak.

 

„Mindenkinek jutott egy tányér leves”, emlékeztek

Lapunk ezúttal is megkért három embert arra, mondja el, miért szeret a falujában élni.

Pocsaji Miklósné
Fotó: Elekes Gergő / Feol.hu

Pocsaji Miklósné 27 éve Budapestről költözött Kajászóra családjával. Ahogy mesélte, eleinte félt a vidéki léttől, de hamarosan megszerették ezt a kistelepülést. Ha manapság Pestre utazik, alig várja, hogy hazaérjen a nyugalomba. A falu közel esik az autópályához, ebből a szempontból is jó a fekvése.

Burjánné Nagy Piroska Fotó: Elekes Gergő / Feol.hu

Burjánné Nagy Piroska tősgyökeres kajászói családból származik, egész életét a településen töltötte, ezért szinte mindenkit ismer a régiek közül, de a beköltözőket is szívesen fogadja. Bár sok helyen megfordult itthon és a világban, sosem akart máshol élni. A település épül-szépül és mindig sok programot szerveznek.

Kamocsa Zoltán Fotó: Elekes Gergő / Feol.hu

Kamocsa Zoltán szintén Kajászón született, családja református magyarnak nevelte. Ahogy mesélte, a falubeliek mindenkit befogadtak, legyen az drótostót, vagy tollszedő cigány. Mindenkinek jutott egy tányér leves, egy pogácsa. Azt is elmondta, gyerekkora óta járja a környéket, mindig vigyáztak a Váli-vízre, a környezetre. Gyerekként benne volt a dalkörben, a néptánccsoportban, részt vett az egyházi ünnepeken. Felnőttként az aratás utáni, vagy a szüreti felvonulásokon lovas kocsiján vitte és viszi ma is a gyerekeket. Helyi gazdálkodóként és fogathajtóként ő hívta életre a már 11-szer megtartott kajászói fogathajtó baráti találkozót.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában