Koronavírus Fejérben

2021.05.19. 14:00

Míg egy átlagember elzárkózott a vírus elől, addig Vadas Szilvia felvette a kesztyűt

A mindössze 1000 fős faluból származó Vadas Szilviát nemrég „Az év Covid szakdolgozójának” választották. A fővárosi Heim Pál Országos Gyermekgyógyászati Intézetben főnővérhelyettesként dolgozik, ott, ahol több mint egy évvel ezelőtt egyik napról a másikra létrehozták azt az osztályt, ahol az országban egyedülálló módon, kimondottan a covidos gyerekek ápolása folyik. Lapunknak elmesélte, mit tapasztalt egészségügyi dolgozóként a koronavírus ellen harcolva.

Kecskés Zoltán

Az osztály működtetésével olyan áldozatot vállalt Vadas Szilvia kollégáival együtt, hogy hosszú hónapokig elszigetelődnek a szeretteiktől Fotók: Heim Pál Gyermekkórház

Miért választotta az ápolói hivatást?

– Már kiskoromtól kezdve ápoló szerettem volna lenni. Emlékszem, mindig meg­gyógyítottam a babáimat és a plüssállataimat. Aztán a gyermeki játszadozásból később szenvedély lett. Egészségügyi középiskolába jártam, innen pedig főiskolára jelentkeztem, népegészségügyi ellenőrnek. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy kezdetben nem akartam a betegágy mellé kerülni. Aztán fordult a kocka. Rájöttem, hogy a népegészségügyi ellen­őr szakma nem nekem való, ezért elvégeztem a csecsemő- és gyermekszakápoló OKJ-s képzést, aminek minden perce öröm volt. A Heim Pál Kórház gyermekurológiai sebészeti osztálya volt az első gyerekosztály, amin a gyakorlati időmet töltöttem. A műtétes osztály szerelmese lettem. Megpályáztam itt egy segédápolói állást és 2020. 03. 20-ig boldogan dolgoztam, kezdetben segédápolóként, majd szakápolóként.

Majd felütötte a fejét a vírus, és önként jelentkezett a Covid-osztályra!

– Nekem akkor két munkahelyem volt. A gyermekurológiai sebészeti osztály mellett dolgoztam egy felnőttintenzíven, a testvéremmel együtt. 2020. március 16-án éppen műszakban voltam ott, amikor felpörögtek az események és a kórházukat kijelölték járványkórháznak. Ekkor hirtelen teljes állásba visszarendeltek a Heim Pál Kórházba, majd március 20-án este a főnővérem felhívott, hogy éppen költöztetik a volt osztályomat és holnapra fel kell állítaniuk egy Covid-osztályt. Nem volt bennem kétely vagy kérdés, tudtam, hogy mennem kell! Egy olyan osztály létesült egy éjszaka alatt, amiről mindenki csak álmodozik. Csapatként és szakmailag is példaértékű. A kollégáim egyénileg a saját területüknek a kiemelkedőbb alakjai, itt mindenki hozta a saját profiljának a tudását, önként és örömmel osztotta meg azt a másikkal.

A szakápolók nap nap után az anyaszerepet is felvállalták az osztályon

Azt mondják, hogy a gyerekeken könnyebben átmegy a vírus. Mit tapasztalt?

– Az első hullám csak ízelítő volt. Itt összeszokott a társaság, megtanultuk az új szabályokat: igazi kihívás szemüvegben, sildben, szkafanderben és három pár gumikesztyűben órákat eltölteni. Majd érezhető volt, hogy érkezik az újabb hullám, de mégis reménykedsz, hogy talán sosem jön el, aztán hirtelen betör – emlékezett vissza. – Egy műszak alatt a fél osztály betelt, majd éjszakában a másik fele. Folyamatosan érkeztek az újabb esetek, amint haza adtuk az egyik beteget, érkezett a másik. Februártól kezdve teljes kapacitással működtünk, erőnkön felül teljesítettünk, de csinálnunk kellett. Fizikailag és lelkileg is megterhelő volt a helyzet, hiszen napról napra egyre nagyobb teher nyomta a vállunkat, de tudtuk, hogy szükség van ránk! A harmadik hullám elején már láttuk, hogy itt a tipikus tünetek fognak dominálni, csak sokkal erősebben: elesett állapot, láz, tüdőgyulladás. A szülők megítélő-képessége és gyors reagálása is szükséges volt ahhoz – ahogy most is –, hogy még időben orvoshoz forduljanak. Bár érezhetően a számok javultak, most sem dőlhetünk hátra és jelenleg is azon dolgozunk, hogy az ittlévők meggyógyuljanak és hazamehessenek.

Az osztály működtetésével olyan áldozatot vállalt Vadas Szilvia kollégáival együtt, hogy hosszú hónapokig elszigetelődnek a szeretteiktől
Fotók: Heim Pál Gyermekkórház

Mennyire igényelnek más törődést a gyerekek a felnőtteknél, mi volt a legnehezebb szakmailag, illetve emberileg?

– A kiszámíthatatlanság és bizonytalanság, hiszen bármelyik pillanatban bármilyen diagnózissal érkezhettek hozzánk bárhonnan. Eddig az osztályunkra olyan gyerekek kerültek, akiket muszáj volt kórházi kezelésben részesíteni és pluszban Covid19-vírus-pozitivitást mutattak. Az érkezők lehettek akár frissen diagnosztizált cukorbetegek, sebészeti betegek, nephrológia-gondozottak, bántalmazottak, lázas újszülöttek. A munkánk még inkább felértékelődött, hiszen voltak olyan gyerekek, akikkel nem maradt szülő, így náluk minden alapszükséglet kielégítése is ránk hárult. Amikor át kellett venni az „anyaszerepet” is az osztályon, mesét olvasni lefekvés előtt, szociá­lis biztonságot nyújtani nekik, hogy ne érezzék annyira egyedül magukat. Pozitívumként azonban kiemelném azt a sok szeretetet, amit kapunk. Decemberben például egy emberként fogtak össze édesanyák, családok és támogatók. Rengeteg dobozt küldtek az ország minden feléről, így mikuláskor és karácsonykor is ajándékokat adhattunk a bent fekvőknek. A szülők szemébe visszatért a jókedv, a gyerekek boldogan nyitották a csomagokat. Volt olyan kislány, aki reggel nagy mosollyal újságolta, hogy tele lett a cipője és nem gondolta, hogy ide is jön a Mikulás.

Hogyan érintette ez a magán­életét, hogy a vírus kitörése óta a frontvonalban harcol?

– Nagyon nehéz egy év áll mögöttünk. Az osztály működtetésével együtt azt az áldozatot is vállaltuk, hogy hosszú hónapokig elszigetelődünk a szeretteinktől. Lényegében ezt két ok miatt tettük meg: az egyik az volt, hogy véletlenül se fertőzzük meg őket, a másik pedig, hogy nem eshetünk ki a munkából. Csaknem fél évig nem találkoztam a családommal. Ez nagyon nehéz volt, de féltettem őket annyira, hogy ez felülírt mindent. Egy ismeretlen betegség, egy új osztály, új emberek, vajon menni fog-e ez nekem? Sokunknak a fejében benne volt ez a kimondatlan kérdés. De a hivatástudatunk nagyon erős volt, hiszen ha a világ változik, vele együtt a szabályok is megváltoznak, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell hozzájuk.

Elismerésül „Az év Covid szakdolgozójának” választották

Az elmúlt egy évben ön is elkapta a vírust?

– Igen, engem is elért a második hullám alatt. Szerencsésnek mondhatom azonban magam, mert a fáradtságon és a fejfájáson kívül más tünetem nem volt. Az oltásoknak hála, mára már mi egészségügyben dolgozók is nyugodtabbak lehetünk, de a szigorú szabályokat, óvintézkedéseket továbbra is szigorúan tartjuk.

Mi ad az osztályon dolgozóknak erőt, miből merítenek energiát a további harchoz?

– Amióta elkezdtem dolgozni, igyekszem úgy bemenni és felvenni az adott műszakot, hogy a mai nap jobb lesz és én is jobb leszek, mint az előzőekben voltam. Szerencsések vagyunk, hogy már olyan időket írunk, amikor a szülő – a biztos támasz – bent lehet a gyermeke mellett. Minden megkezdett 12 órában azon dolgozom, hogy ha akár csak egy percre is feledtetni tudom, hogy kórházban vannak és mosolyognak a betegségük és az őket körülvevő környezet ellenére, akkor volt értelme a munkámnak, értékes órákat töltöttem el bent.

Amikor egy műtéten átesett gyermek altatás után úgy ébred fel, hogy azt mondja nekünk az éjszaka közepén, hogy „köszönöm, hogy meg­gyógyítottatok…” – ez feledtetni tud minden nehézséget. Ilyenkor nincs fáradtság, túlterheltség, bosszankodás, hanem csak a pillanat van. Ez az, amit nem lehet elvenni senkitől, ez a legnagyobb elismerés. Ezekért a pillanatokért lettem ápoló.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában