Negyvenöt év nővérségért díszpolgári címmel jutalmazták Rácz Sándorné Évát

Elnézést a szójátékért, a kedvesnővér a szerzetesnők megszólítása ugyebár, de Rácz Sándorné Éváról szinte kivétel nélkül azt állítják, ha kérdik őket, mit mondanának elsőként róla, hogy kedves. Finom, visszafogott mosolya, rendíthetetlen nyugalma éppúgy jellemzi őt, mint kötelességtudata és alapossága. A bicskei Vajda János Gimnáziumban érettségizett, s az akkor Tabajdra érkező Temesszentandrási György orvos mellé ajánlotta orvosírnoknak az akkori katolikus pap Évát.

De a negyvenöt év másért is fontos: ugyanazon esztendőben házasodtak össze Sándorral

Otthonukban beszélgetünk, családi körben, ami nem nehéz, mert ötvenméteres közelségben lakik tőlük három gyermekük és hét unokájuk. Az elsőszülött Krisztián és három gyermeke a szülői ház felső szintjén, Sándor és Éva a családjukkal alig kőhajításnyira tőlük, ugyanabban az utcában. Kötelező a kérdés, még ha bizalmas is: milyen az ilyen hosszú házasság?

– Mi most is szeretjük egymást! A szerelem nem múlik el feltétlenül – mondja Éva szelíd és meggyőző mosollyal, amire férje férfias visszafogottsággal bólogat. Éva csöndessége és közismert diszkréciója nyíltsággal és őszinteséggel párosul, derűje az orvosi rendelőbe betérőknek is megnyugvást adott, ezt is sokan egybehangzóan állítják. Falun igen személyes a kapcsolat az „egészségügyi dolgozók” és a lakosság között. A vizsgálat, a receptírás és -kiadás, a vérvétel és injekció, s az orvosi vizsgálat mellett a szokásos együttérzésen túl más az érzelmi kapcsolat. A helybeliség még erősebb kötődést jelentett.

– Soha fel sem merült bennünk, hogy elköltözzünk innen, s a gyermekeink is véglegesnek tekintik a tabajdi otthont – mondja Éva és férje, Sándor, aki szintén itt született. Egy időben sokan elvándoroltak, elköltöztek Tabajdról, az utóbbi időben ismét népszerű a Váli-völgy ezen fertálya is, de nem bonyolódunk szociológiai elemzésbe. Ők egyszerűen szeretik szülő- és lakhelyüket. Éva szeretettel említi, hogy pályafutása alatt három, száz évnél idősebb tabajdit tisztelhetett.

– A derűmet és a nyugodt természetemet a nagyapámtól örököltem. Ő mindig mindenben megtalálta az örömet – idézi Éva a családi emlékeket. Gazdálkodtak mindkettejük felmenői, a hívő katolikus Adancsek családban a nagypapa harangozó volt, s Éváék is magától értetődően jártak templomba. Református férje évek óta vele tart, s nyugdíjasként elvállalta a katolikus egyházközségben a sekrestyésséget, amit együtt látnak el feleségével. A tabajdi karitászcsoport vezetője tíz éve Éva.

Hogyan győzi?

Aktív nagymama, főz, gyerekeket vigyáz, s szőlész férjével több tercia saját és etyeki szakcsoporti szőlőt is művelnek. Papíron elment nyugdíjba a negyvenéves szolgálattal, de csak idén hagyta abba végleg a nővéri munkát, a család nagyon szerette volna egészen a feleséget, az édesanyát, a nagymamát. S hogy pihenjen is. Bár fiatalos, s egészsége is engedi a tevékeny életet.

Persze faggatni próbálom a négy és fél évtizednyi nővérségről, mert ezt a végzettséget is megszerezte, s az alcsútdobozi rendelőben a fizikoterá­piás kezeléseket is végezte. Járt házakhoz, fekvőbetegekhez, s a hétvégi, éjszakai telefonokat is felvette, mert keresték. Nem akarják a doktor urat zavarni, Évike biztos tudja, most mi a teendő. A nagymama, a kisgyerek, láz, hirtelen fájdalom…

És az orvosi titok?

Hogyan lehet ilyen kis községben, ilyen szoros közelségben titkokat őrizni? A kölcsönös bizalom e sajátos formája időtállóan működött.

– Mindig meghallgattam mindenkit, mert a legtöbb embernek arra van leginkább szüksége. A legnehezebb az volt, hogy az aggódó kérdésekre sem felelhettem, az arcom sem árulhatta el, mit tudok másokról. Az egyik háztól a másikig sem vittem a szót – mondja.

Amikor meghallotta, hogy díszpolgári címet szavazott meg neki a testület, kicsit ijedten kérdezte: mit szólnak majd hozzá? Hát nagyon is egyetértettek vele!