Legújabb regénye kapcsán beszélgettünk Cey-Bert Róbert Gyulával

Téved, aki azt hiszi, hogy mindent elmondtunk már az eltelt száz esztendő alatt. A trianoni letaglózó gyalázat kerek évfordulóján az elfojtott érzelmek sodrásában ismét felszínre törtek azok az indulatok, amelyek egyetlen igaz magyar számára sem tehetik felejthetővé, meg nem történtté mindazt, amit tettek hazánkkal a nagyhatalmak 1920 júniusában. És bár gondolkodóink már valóban nagyon sok igazságot megfogalmaztak arról, ami széttöretésünkhöz vezetett, ám még mindig tele vagyunk el nem mondott történetekkel, eléggé meg nem ismert eseményekkel. Bizonyos vagyok abban, hogy az egykori ötvenhatos szabadságharcos, magyarságkutató író, Cey-Bert Róbert Gyula legújabb, várhatóan ősszel elkészülő regénye nagyon sokak számára katartikus szembesítést hordoz azzal, amik voltunk, de azzal is, amik lehettünk volna.

Mit üzen az Atatürk magyarjai című regény?

– Mint ahogyan korábbi köteteim többsége, e könyv is a szabadságeszmény előtt tiszteleg. Azt üzenem honfitársaimnak, hogy nem szabad elfogadni vesztett helyzetet, hiszen Trianon példája mutatja, miként lehet felülemelkedni egy súlyos katasztrófán. De üzenem azt is, hogy száz évvel a diktátum kimondása után ugyanúgy minden nap bizonyítanunk kell, kiállva a hazánkért, hiszen ellenfeleink folyamatosan jelen vannak közöttünk a megosztás, az egység megtörésére tett sikeres és kevésbé sikeres törekvések formájában.

Helyezzen el minket a történelmi helyzetben…

– A Musztafa Kemal tábornok által vezetett török függetlenségi háborúban járunk, amelynek sikere a nagy háborúban győztes nagyhatalmakkal szemben a múlt század egyik legváratlanabb fellépésének megvalósulása volt. Az első világháború befejezésének évében Törökországban hasonló volt a helyzet, mint nálunk: leszerelték, feloszlatták a hadsereget, az ország területének nagy részét ellenállás nélkül idegen csapatok szállták meg. A törököknek csak az Anatóliai-fennsíkot és a fekete-tengeri partszakaszt hagyták meg. Az 1920. augusztus 10-én, Sévres-ben jegyzett békeparancs, a „török Trianon” előírta az ország brutális megcsonkítását. Az arcátlan követelés Anatólia területének több mint 70 százalékát érintette.

Mi volt erre a törökök válasza?

– A békediktátumot az uralkodó szultán elfogadta, azonban a Belső-Anatóliába visszavonult Musztafa Kemal tábornok, a későbbi Kemal Atatürk határozottan visszautasította, majd hozzá hűséges embereivel megkezdte az ellenállást. Hozzáfogott a toborzáshoz, harcba szólította a törököket, majd megkezdte a függetlenségi harcot a megszállók ellen. De nagyon lényeges, hogy lélekben azonosult nemzetével, miként nemzete is azonosult vele. Így aztán végül megtörtént a csoda: négy esztendőn át tartó háborúskodás után a törökök végül kiverték az országból az angolokat, a franciákat, az olaszokat, a görögöket, visszafoglalták az elrabolt területeket, és biztosították az ország függetlenségét. És ezzel a jövőjét is.

Adódik a kérdés: mi miért nem tudtuk ezt megvalósítani?

– Túl sok volt hozzá a belső ellenség, a bolsevik, liberális nemzettagadó. A Székely Hadosztály hősies kitartása nem lehetett elegendő. Sajnos azt kell mondanom, hogy mi magyarok Trianon óta nem találjuk meg azt, ami igazán összefogna bennünket, sőt eljutottunk odáig, hogy az ország lakosságának egy része ma is nyíltan nemzetellenes magatartást tanúsít.

Igen, ezt látjuk, de mi ennek az oka?

– Az, hogy a magyar lélek beteg, és sajnos nem kezeljük megfelelőképpen. A nemzeti összefogás szükségessége: ez az Atatürk-féle szabadságharc legfontosabb üzenetének lényege. Ha képesek leszünk összefogni, akkor túljuthatunk a trianoni traumán, elsősorban lelkileg. Kemal tábornok nem csak katonai zseniként harcolt, lángot gyújtott a török nép lelkében, és ez az erős lelki egység volt az, amely hozzásegítette a törököket függetlenségük kivívásához, és ezzel hazájuk megőrzéséhez.