A „maroshegyi” Szent Kristóf legendája és meséje

A székesfehérvári, maroshegyi Szent Kristóf-templom 1940–41 folyamán épült. A Zsohár Melinda Maroshegyi mozaik (Maroshegyi Téka, 2009) című kötetében olvashatók szerint a templomot Zrinszky József építészmérnök, a főoltárt Urbányi Vilmos iparművész tervezte. Az oltárképeket és a keresztutat Bicskei Karle János festette, 1954-ben. A leghosszabb ideig Brajnovits Ferenc atya szolgálta itt a híveket, 1970 és 1995 között. Zsohár Melinda úgy fogalmaz, az épület jó arányú, modernista, az építtetők kerülték a historizálást, de használták a tradíciók szerinti templomépítészeti elemeket.

Magunk Lovász László Rajmund atyával a templomban találkozva megegyeztünk abban, hogy aki csak az utcáról látja a templomot, meglepődik annak méretein, amikor először belép.

Rajmund atya ferences szerzetes, voltaképpen betegszabadságát tölti Fehérváron, 2017 óta segíti a Szent Kristóf-plébánia lelkipásztori, ekképp egykori tanítványa, Tóth Tamás plébános munkáját.

– Debrecenben születtem, Nyíradonyban nevelkedtem, az esztergomi ferenceseknél tanultam, ott kaptam a hivatást, aztán ferences szerzetes lettem, harminc évig tanítottam az esztergomi ferences gimnáziumban. Elsősorban nevelőtanár voltam, hat osztályt vittem végig, utána kértem, ha lehet, egy kicsit pihennék, mert a szívem se volt a régi – mesélte. – 2017-ben a püspök atya támogatásával fölújították a plébániaépület egy részét, abban kaptam helyet. Nagyon jól érzem magam itt, egyfajta remeteség ez a számomra.

Beszélgettünk a szombati napon esedékes búcsúról is:

– A szentmise után átmegyünk a vásártérre, ahol megáldjuk a kocsikat. A családok megállnak a járművük mellett, és elmondják, mire kérik az áldást: szeretnének baleset nélkül közlekedni, hazaérkezni, szeretnék, ha a jármű nem romlana el útközben, és áldást kérnek a saját családjukra. Megpróbálunk egy olyan imádságot, könyörgést mondani nekik, amelyben benne van az ő elgondolásuk, elképzelésük, és amit kérnek a Jóistentől.

Szent Kristóf az utasokat óvó segítőszent, óvja a gyalogosokat, a kerékpározókat, az autósokat, de még a hajósok és a harckocsizók is szívesen hisznek benne. Petneki Áron a Szent Kristóf képe a középkori és a lutheri felfogás tükrében című dolgozatában ír róla. Tanulmánya a Démonok, látók, szentek című könyvben (Balassi Kiadó, 2008) jelent meg. Petneki egy helyütt megjegyzi, Kristóf eredetileg nemcsak az utasokat óvta, óvja, hanem mindenkit véd: „a készületlen haláltól”.

Jankovics Marcell a Jelkép-kalendárium című könyve (Csokonai Kiadó, 1997) „Csillagom, révészem!” fejezetében tárgyalja Szent Kristófot, úgy is, mint a 14 segítő­szent egyikét, s úgy is, mint a népies vallásosság talán legnépszerűbb alakját. Kijelenti: Kristóf „sosemvolt személy”. Mi azért közbeszúrjuk, hogy a hagyomány szerint Kristóf a 3. század derekán élt és adta életét Krisztusért. Jankovics rokonszenvvel beszél a legendákban mindazonáltal mégis létező Kristófról. Kifejti, Szent Kristóf története egyfelől könnyen érthető tanmese, másfelől legendájának magja archaikus motívumokkal teli, ezért már a 16. századi tridenti zsinat idején törölni akarták Szent Kristófot a naptárból!

Miért is? Kristóf ábrázolása sokszor volt „hátborzongató”, pogány istenekhez hasonlatos. Kristóf termetére nézve óriás volt, állítólag 12 könyök magas, vagyis több mint hat méter, s keleten gyakran kutyafejűként ábrázolták. A tridenti zsinat végül nem, csak évszázadok múltán, az 1968-as II. vatikáni zsinat törölte őt a naptárból, azóta megünnepelni őt nem kötelező, de jólesik. Jankovics is úgy fogalmaz, hogy kár Kristófért, hiszen legendája egyetemes igazságok tárháza.

Nézzük a legendát! Petneki Áron citált tanulmányának zanzája mentén kezdjük. Kristóf, az óriás a világ leghatalmasabb urát kívánta szolgálni, ám csalódott a világi fejedelmekben, még az ördögben is. Azután egy remete (!) tanácsát megfogadva egy folyó partjára költözött, hogy az azon átkelni óhajtókat segítse. Az egyik éjjel egy kisgyermek kívánt átjutni a túlra. Kristóf a vállára vette, de ahogy haladt, érezni kezdte, hogy terhe mind nehezebbé válik.

Jankovics Marcell a legenda felelevenítése előtt megjegyzi, Kristóf nemcsak óriás volt, de ezzel együtt daliás, erős és erre büszke. Mindezek miatt kívánta a világ leghatalmasabb uralkodóját szolgálni. Nem fejedelmekről ír, hanem egy királyról, akinek bár szolgálatába szegődött az óriás, hamar odahagyta, mert ama király félte az ördögöt. Eztán tette le a garast az ördög mellett a mi Kristófunk, de a patást meg valamely út mentén felállított kereszttől fogta el a rettegés. Jankovics úgy írja, Kristóf ekkor határozta el, hogy Krisztus szolgálatát keresi. Majd elnyerte a remete tanácsát s a találkozást a gyermekkel.

Amikor e gyermek fölfedte kilétét, úgy fogalmazott, hogy „ő Krisztus, és véle hordozója a világ terhét cipelte a vállain”. Fontos a hordozó kifejezés: a görög Khrisztophóroszból való Kristóf név jelentése „Krisztushordozó”.

Hősünk a botot, a datolya­pálmatörzset, amit a „kaland” során használt, Krisztus szavára elültette, s az bár száraz volt, később mégis gyümölcsöt termett.

Egy magyar népmesében is megjelenik a történet magja, címe: Kristóf a föld kulcsát kapja (Kálmány Lajos: Szeged népe, III. kötet). „Krisztus Urunk mikó a fő’dön járt szen’ Pétörré, kifárattak mán, oszt’ léültek égy’ fojó mellett; átmöntek vóna a fojón, de nem bírtak, nem vót csónyak vagy ladik, a möjikön átmöntek vóna. Oszt’ ara mönt szent Kristóf, oszt’ legelőször szent Pétört vitte á’tal, asz’tán mögint viszsza gyütt Jézusé’, oszt’ mikó a fojó közepin vitte, asz’ mon’ta: Uram Teremtőm! t’án az egész világot viszöm? Asz’onta: É’pen mos’ aszt viszöd! Mikó átértek a fojón, asz’ kérdöszte Krisztus Urunk: Mög vagy-é mán körösztölve? Asz’onta: Még nem vagyok. Asz’onygya: A té neved lösz szen’ Kristóf, osz’tán neki a fő’d kúcsát, szen’ Pétörnek a mönyország kúcsát atta.”

A legenda folytatása szerint a megtért óriást börtönbe zárták, majd két rossz nőt eresztettek rá, hátha megtagadja a hitét. A rosszakarók számítása nem vált be: a két utcalány is megtért. Később 40 íjász igyekezett halálra sebezni Kristófot, ám a nyilak csodálatos módon célt tévesztettek, sőt az egyik Kristóf pogány bírájának szemébe fúródott. Kristófot végül lefejezték, vértanúhalált halt, de még éltében tanácsot osztott a sebzett bírának, miszerint az majd az ő vérével kenje meg a szemét. A bíró így is tett, s Kristóf vére által – láss csodát! – visszanyerte a látását.

A már hivatkozott tanulmányában Petneki Áron Luther Kristóf-magyarázatát is megadja. Luther, bár a szentek katolikus tanítás szerinti szerepét elvetette – de ez nem témája jelen írásunknak –, Kristóf életének történetében a keresztény ember életének példázatát látta. Egy 1528-as Luther-prédikáció fordítását közli, amelynek első mondata itt az utolsó: „Aki keresztény akar lenni, annak jó Kristófnak kell lennie, mivel Krisztust kell hordoznia.”