A római régészeti kincsek több információt rejtenek, mint gondolnánk

– Amióta van régészet – az utolsó évtizedeket leszámítva –, az ásatásokon, ha tégla került elő, csak konstatálták, hogy tégla, aztán szemétre dobták… Egyszer csak leesett a tantusz, hogy hoppá, ezeken is van információ! – Kovács Loránd Olivér, a Gorsium Régészeti Park vezetője mondta ezeket, akivel a park látványraktárában, írott kövek között bolyongtunk.

Előbb azonban egy kis filmtörténet! „Rómaiak, menjetek haza!” „Romani ite domum!” Mi ezt a mondatot – inkább a latint, semmint a magyart – a brit Monty Python társulat Brian élete című filmjének egy jelenetéből ismerjük, amikor is a címszereplő – aki a film története szerint akkor és ott született, mint Jézus – falra pingálta az inkriminált uszítást. Briannek nem ment jól a latin, ezért, amikor az éjszaka leple alatt vörössel falfirkált, az őt tetten érő római katona kardja élével fenyegetve tanította meg, no nem kesztyűbe dudálni, hanem a helyes nyelvtanra, ragozásra. Briannek végül is – büntetésül – százszor kellett a falra írnia, hogy „Romani ite domum!” Mit jelent mindez itt és most nekünk? Azt, hogy a Római Birodalom réges-régi korszakából nem csak Marcus Aurelius és a vele hasonszőrűek hagytak nyomot, hanem a hétköznapi emberek is. Még vicces, tréfára ingerlő ügyes-bajos dolgaik is fennmaradtak.

Emlékezzenek csak arra, amit lapunkban nemrég bemutattunk annak kapcsán, hogy egy ókori római őrnaszád épül a Gorsium Régészeti Parkban. Kovács Loránd Olivér akkor mutatott nekünk egy tetőtéglát, amelyen egy hajó skicce látható, amelyet alighanem egy „melós” karcolt a még puha agyagba a 4. században, két munkafolyamat között, unaloműzőként. Manapság, mi, mai magyarok a múzeum vitrinjében szemléljük meg e karcolt téglát!

A rómaiak szerettek mindent összefirkálni – erősített rá a régész. – Itt van ez a téglakarc: valaki a saját házát tervezte meg egy padlófűtés téglán. Az ott a ház magja, négy helyiség van benne, alul a tornác, nekünk balra az a plusz kis helyiség valószínűleg a fürdő. Az a további két kis vonal meg a fűtőhelyiség, gyakorlatilag a kazánház. – Játéktáblát is szoktak karcolni ezekre, a beépítés után már nem látható felületekre, a malomjáték elég gyakori. Van egy olyan téglánk is innen Gorsiumból, amelyen a háromszög oldalfelezőjének szerkesztését tanította meg a mester a tanoncnak – mondta Kovács.

Máskor, különböző jelöléssel – hurokkal, átlóval – a belső elszámolást vetették agyagba a munkások. – Mondjuk minden ötvenediket, minden ötszázadikat láttak el egyfajta jelöléssel. Amikor kiment a tulaj vagy a felügyelő, csak azt nézte meg, hogy abból az adott jelölésből mennyi van. Azért ez adhatott alkalmat visszaélésre – magyarázta a régész. – Az ember mindig él a lehetőséggel, ez a római korban is így volt… A feliratokat, szöveget tartalmazó téglakarcolatokból kiderülnek, hogy rendszeresen voltak nézeteltérések a tulajok meg a melósok között. Olvasható olyan téglakarcolat, amelyen bizony megörökítették a tulaj kedves felmenőit is; vulgárius latin nyelven – tette hozzá.

Fapálcikák és különböző fésűk voltak az íróeszközök. Átkozódásra is jók voltak az elrejtett szövegüzenetek. – Ezeknek nem téglákon van meg a nyomuk, bár talán csak idő kérdése, hogy téglákon is előkerüljenek ilyesmik. Sok átoktábla maradt fenn. Parányi, többnyire bronz- vagy ólomlapot kell elképzelni, amire ténylegesen ráírták, hogy „a szomszéd tehene is dögöljön meg, hetedíziglen!”

Szó szerint ilyeneket. A táblát aztán szépen összehajtogatták, és elhelyezték egy olyan helyre – sírba, házba –, amelyről azt tartották, hogy onnan az az átok remekül szétterjed majd. Ilyenből nagyon sok került elő Magyarországról is – ismertette Kovács. – Viszonylag ritkán látnak az emberek egyben egy tetőcserepet: ezek brutálisan nagyok voltak! – vette a kezébe a régész az egyiket. – Száz-kétszáz évet kibírtak. Egymásba csúsztatták őket, nem voltak se szöggel, se semmivel rögzítve, nincs a hátukon se fül, se más, a saját súlyuknál fogva maradtak fönt. Ha nagyon meredek tetőt csináltak, ami a rómaiaknál a 30 fok fölötti volt, akkor azért megszögelték a legalsó sort, de a többit akkor se. A tetőléc, mint olyan, nem létező fogalom volt, az 5x7 centis volt a legkisebb méretű fa, amit használtak.

Azon, ha látná, hogy ma egy 10x10-es faanyag már gerendának számít, jót szórakozna egy római… Vannak a látványraktárban elsődlegesen is olvasásra szánt feliratok, sírkődarabokon. Ezeket kőfaragók készítették vésővel, többnyire mészkőbe. Az elhunyt életpályáját, családfáját örökítették meg. – Ezek között is vannak jópofák. Van egy, a mai Olaszország területén előkerült sírkő, amely egy fogadós sírköve volt, rajta az élete. Az utódai úgy gondolták, fölhasználják marketing célokra, rávésték a teljes ártáblát is, s hogy merre a fogadó. Részletes: rajta van az is, hogy mennyiért lehetett abrakoltatni a szamarat, s hogy mennyibe került a lány egy éjszakára… – Amott az egy graffiti, az kifejezetten falra készült – mutatta még Kovács; elmondása szerint szerelmi vallomás, választási felirat, propagandaüzenet, karikatúrák kerültek fel a falakra. Mint a filmben vagy mint ma.